Újra megjelent Huntington korszakos műve az Európa Könyvkiadónál

Az Európa Könyvkiadó gondozásában ismét elérhető Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című, egyik legismertebb alapműve. Az 1996-ban megjelent kötet Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember könyvére adott kritikai válaszként vált ismertté, és három évtizeddel később is meghatározó hivatkozási pont a geopolitikai gondolkodásban.

A szerző a hidegháború utáni világrend átalakulását vizsgálja, és azt állítja, hogy a jövő konfliktusait elsősorban nem ideológiai vagy gazdasági, hanem kulturális és civilizációs törésvonalak határozzák meg. A területi háborúk, a vallási ellentétek, a migrációs folyamatok és a globális erőviszonyok átrendeződése miatt a könyv megállapításai ma ismét kiemelt figyelmet kapnak.

Huntington szerint a Nyugat hosszú távú stabilitásának feltétele nem az univerzális értékrend kikényszerítése, hanem a többcivilizációs világrend elfogadása, saját kulturális identitásának megőrzése mellett.

A kötet az elmúlt harminc évben jelentős hatást gyakorolt a politikatudományra és a külpolitikai gondolkodásra. Többek között Francis Fukuyama, Edward Said, Yuval Noah Harari és Timothy Garton Ash is reagált téziseire, miközben politikai döntéshozók számára is fontos hivatkozási alappá vált.

Samuel P. Huntington (1927–2008) amerikai politikatudós, a Harvard Egyetem professzora, valamint a Foreign Policy folyóirat alapító szerkesztője volt. Jimmy Carter elnöksége alatt a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának koordinátoraként is dolgozott, legismertebb műve pedig mára a geopolitikai gondolkodás egyik klasszikusává vált.

A magyar kiadás fordítói Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi és Puszta Dóra.

"Szédítő, ahogy ez a könyv átfogja és megragadja a mai globális politika szövevényeit." - Francis Fukuyama

"A legfontosabb könyvek egyike a hidegháború vége óta." - Henry A. Kissinger

RÉSZLET A KÖNYVBŐL:

"A cári és kommunista birodalmak utóda olyan civilizációs tömb, mely több szempontból az európai Nyugatra emlékeztet. Magként Oroszország Franciaország és Németország megfelelője. Közeli kapcsolatban áll egy belső körrel, melyben a két legfontosabb szláv-ortodox köztársaság, Belarusz és Moldova helyezkedik el, ezenkívül Kazahsztán a maga 40%-os orosz lakosságával, valamint Örményország; ezek valamennyien történelmileg Oroszország szoros szövetségeseinek számítanak. A kilencvenes évek közepén e köztársaságoknak kivétel nélkül oroszbarát kormányuk volt, melyek választások útján kerültek hatalomra. Szoros, de nem olyan erős szálak fűzik Oroszországhoz (a túlnyomórészt ortodox) Grúziát és (a nagyrészt ortodox) Ukrajnát, ám ezeket erőteljes nemzeti identitástudat jellemzi, és hajdani függetlenségük eleven emléke. Az ortodox Balkánon Oroszországnak jó kapcsolatai vannak Bulgáriával, Görögországgal, Szerbiával és Ciprussal, és valamivel kevésbé jók Romániával. A hajdani Szovjetunió muszlim köztársaságai gazdaságilag és biztonsági szempontból még mindig erősen függnek Oroszországtól. Ezzel szemben a balti államok – Európa gravitációs vonzására válaszolva – ügyesen kiléptek az orosz befolyási szférából.
Oroszország olyan széles tömböt próbál kialakítani, melynek központjában a vezetése alatt álló ortodox területek találhatók. E központot viszonylag gyenge iszlám ütközőállamok veszik körül, melyeket különböző módon tart saját vonzáskörzetében, ám valamennyinél igyekszik távol tartani más hatalmak befolyását. Oroszország elvárja, hogy a világ elfogadja e rendszert, sőt egyet is értsen vele. Ahogy azt Jelcin 1993 februárjában megfogalmazta: a külföldi kormányzatoknak és nemzetközi szervezeteknek "meg kell adniuk Oroszországnak azt a hatalmat, mely a béke és stabilitás fenntartójaként a Szovjetunió hajdani régióiban kijár neki". Míg a Szovjetunió globális érdekekkel bíró szuperhatalom volt, addig a mai Oroszország olyan nagyhatalom, mely regionális és civilizációs érdekekkel bír.
A hajdani Szovjetunió ortodox államai központi fontosságúak az összefüggő orosz tömb eurázsiai, illetve világméretű kialakításának szempontjából. A Szovjetunió szétesése során az öt keletkezett állam mindegyike erősen nacionalista irányba mozdult el, hangsúlyozva új függetlenségét és a Moszkvától való távolságot. Nemsokára azonban a gazdasági, geopolitikai és kulturális valóság felismerése arra indított négyet az új államok közül, hogy oroszbarát kormányt válasszon és oroszbarát politikát hirdessen meg. Ezen országok népei Oroszország felé tekintenek támogatásért és védelemért. Az ötödik államban, Grúziában az orosz katonai beavatkozás idézett elő hasonló változást a kormány álláspontjában.
Örményország történelmileg Oroszországgal azonosította érdekeit, és Oroszország mindig is azzal büszkélkedett, hogy ő védi meg az örményeket muszlim szomszédaiktól. Ezt a viszonyt elevenítette fel újra a posztszovjet korszak. Az örmények az orosz gazdasági és katonai segítségtől függtek, ezért támogatták az orosz politikát más korábbi szovjet köztársaságokkal kialakított kapcsolataikban is.
Örményországtól eltérően Belarusznak nincs igazi nemzeti identitástudata, ráadásul még inkább függ az orosz támogatástól. Az itt lakók legalább annyira azonosulnak Oroszországgal, mint saját hazájukkal. 1994 januárjában a törvényhozás az addigi centrista, mérsékelten nacionalista kormányfőt konzervatív, oroszbarát elnökre cserélte. 1994 júliusában a szavazók 80%-a Vlagyimir Zsirinovszkij szélsőségesen oroszbarát szövetségesét választotta elnöknek. Belarusz korán csatlakozott a Független Államok Szövetségéhez, és alapító tagja lett a '93-as, Oroszországgal és Ukrajnával kötött gazdasági uniónak, beleegyezett egy Oroszországgal kialakított monetáris unióba, átadta atomfegyvereit Moszkvának, és vállalta, hogy a század hátralévő éveiben orosz csapatok állomásozzanak területén. 1995-ben Belarusz – nevét leszámítva – Oroszország része lett.
Amikor a Szovjetunió összeomlásával Moldova függetlenné vált, többen arra számítottak, hogy előbb vagy utóbb újraegyesül Romániával. A félelem, hogy ez megtörténhet, szakadár mozgalmat eredményezett az eloroszosodott keleten, melyet Moszkva hallgatólagosan, a 14. orosz hadosztály pedig aktívan támogatott. Ez vezetett aztán a Dnyeszter-parti szakadár köztársaság megalakulásához. A Romániával való egyesülést illető érzelmek azonban egyre csökkentek mindkét ország gazdasági nehézségei és az orosz gazdasági nyomás miatt. Moldova belépett a FÁK-ba, és egyre élénkebb kereskedelmet folytatott Oroszországgal. 1994 februárjában az oroszbarát pártok elsöprő győzelmet arattak a parlamenti választásokon.
E három államban a közvélemény – válaszolva a stratégiai és gazdasági érdekek egyértelmű üzenetére – olyan kormányokat segített hatalomba, melyek az Oroszországgal való együttműködés pártján álltak. Valamelyest hasonló volt a helyzet Ukrajnában is. Grúziában azonban – mely 1801-ig független állam volt, amikor uralkodója, XIII. György védelmet kért az oroszoktól a törökökkel szemben – ez a folyamat egészen másként alakult. Az orosz forradalom után, az 1918–1921-es időszakban Grúzia újra független lehetett, de aztán a bolsevikok erővel beolvasztották a Szovjetunióba. A Szovjetunió szétesése után újra kikiáltotta függetlenségét. A választásokat egy nacionalista koalíció nyerte meg, de ennek vezetője olyan önpusztítóan elnyomó politikát űzött, hogy később erőszakkal eltávolították. Eduard A. Sevardnadze – aki hajdan a Szovjetunió külügyminisztere volt – visszatért, hogy irányítsa az országot, és az 1992-es és 1995-ös elnöki választásokat simán megnyerte. Szembe kellett azonban néznie az abház szeparatista mozgalommal, mely jelentős orosz támogatást élvezett; továbbá az eltávolított Gamszahurdia elnök által vezetett felkeléssel is. XIII. György uralkodó példáját követve úgy döntött, "nincs más választásunk", és Moszkvához fordult segítségért. Az orosz csapatok beavatkozása azzal járt, hogy Grúziának csatlakoznia kellett a FÁK-hoz. 1994-ben a grúzok beleegyeztek, hogy az oroszok meghatározatlan időre három katonai támaszpontot állítsanak fel az ország területén. Az oroszok ezzel a katonai beavatkozással – mely először meggyengítette, majd pedig biztosította a grúz kormány hatalmát – elérték, hogy a függetlenségre törekvő Grúzia ismét az orosz táborban kössön ki. Oroszország mellett a legnépesebb és legfontosabb hajdani szovjet köztársaság Ukrajna. A történelem bizonyos időszakaiban ez az állam is független volt. A modern kor folyamán azonban lényegében annak a politikai entitásnak volt része, melyet Moszkva irányított. A döntő esemény 1654-ben történt, amikor Bohdan Hmelnyickij – lengyel fennhatóság ellen lázadó kozák vezér – hűséget esküdött a cárnak, cserébe segítséget kapott a lengyelekkel szemben. Akkortól egész 1991-ig – leszámítva egy egészen rövid időszakot 1917 és 1920 között, amikor is független volt – Ukrajnát Moszkvából kormányozták. Ukrajna azonban hasadó állam, két különböző kultúrával. Az országon keresztülfut a Nyugatot és az ortodox területeket elválasztó civilizációs törésvonal, és ez már évszázadok óta így van. A múltban Ukrajna alkalmanként Lengyelországhoz, Litvániához és az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Lakosságának nagy része a görögkatolikus egyházhoz tartozik, melynek ortodox a szertartása, de elismeri a pápa fennhatóságát. A nyugatukránok ukránul beszélnek, és erősen nacionalista érzelműek. A keleti részeken azonban főleg ortodox vallású, oroszul beszélő népcsoportok laknak. A kilencvenes évek elején a teljes ukrán lakosság 22%-a orosz volt, az orosz anyanyelvűek 31%-ot tettek ki. Az általános és középiskolások nagy részét orosz nyelven tanították. A Krím nagyrészt orosz terület, és 1954-ig az Oroszországi Föderáció része volt, amikor Hruscsov Ukrajnához csatolta, állítólag azért, hogy honorálja Hmelnyickij 300 évvel korábbi döntését.
Kelet- és Nyugat-Ukrajna közt a különbség az emberek viselkedésében mutatkozik meg a leginkább. 1992 vége felé például a nyugatukrán oroszok egyharmada (amit érdemes a mindössze 10%-os kijevi aránnyal összevetni) azt állította, hogy oroszellenességet tapasztal. A kelet–nyugati megosztottság drámaian beleszólt az 1994. júliusi elnökválasztás végeredményébe is. A hivatalban lévő Leonyid Kravcsuk, aki nacionalistának tartotta magát annak ellenére, hogy szorosan együttműködött az orosz vezetéssel, megszerezte Nyugat-Ukrajna 13 területét, méghozzá 90%-os, illetve azt is meghaladó többséggel. Ellenfele, Leonyid Kucsma, aki a kampány előtt ukrán nyelvórákat kényszerült venni, 13 keleti terület támogatását nyerte el, hasonlóan döntő többséggel. A szavazatok 52%-ával Kucsma nyert. 1994-ben az ukrán közvéleménynek csak egy vékony szelete erősítette meg Hmelnyickij 1654-es döntését. Egy amerikai megfigyelő szerint a választás "kikristályosodott formában mutatta meg a szakadékot a nyugat-ukrajnai, európai szlávok, illetve azon orosz–szláv vízió között, mely arról szól, hogy milyennek kellene lennie Ukrajnának. Itt nem annyira etnikai polarizációról, mint inkább különböző kultúrákról van szó".

Ukrajna: egy hasadó ország
E felosztás eredményeképpen az ukrán–orosz kapcsolatok a jövőben háromféleképpen alakulhatnak. A kilencvenes évek elején kritikus fontosságú problémák feszültek a két ország között, így az atomfegyverek kérdése, a Krím státusza, az oroszok jogai Ukrajnában, a Fekete-tengeri Flotta felosztása és a gazdasági kapcsolatok kilátásai. Többen nem zárták ki egy fegyveres konfliktus lehetőségét sem; nyugati elemzők tehát úgy érveltek: a Nyugatnak támogatnia kell az ukrán atomerőt, hogy az orosz agressziót elkerülhessék. Ha a civilizáció tényleg számít, akkor Ukrajna és Oroszország között nem valószínű egy erőszakos konfliktus kirobbanása. Mindkettő szláv, túlnyomórészt ortodox állam, népeik évszázadok óta együtt élnek, gyakoriak a vegyes házasságok. A vitát kirobbantó problémák és a szélsőségesek nyomása ellenére a vezetők mindkét oldalon komolyan és nagyrészt sikeresen munkálkodtak azon, hogy mérsékeljék a feszültséget. Miután Ukrajnában 1994-ben oroszbarát elnököt választottak, még kisebb lett annak valószínűsége, hogy a két ország közt elmérgesedjen a konfliktus. Míg a hajdani Szovjetunió területén máshol komoly harcok folytak a muszlimok és keresztények között, és az oroszok és baltiak közt is komoly nézeteltérésekre került sor, sőt olykor harcok dúltak, 1995 óta az orosz–ukrán viszonyt semmiféle erőszakos cselekmény sem árnyékolta be. Második, és talán valószínűbb lehetőség az, hogy Ukrajna két külön entitássá válik szét kulturális határa mentén, melyek közül a keleti egyesül Oroszországgal. A szétválás kérdése először a Krímmel kapcsolatban merült fel. A krími lakosság, mely 70%-ban orosz, az 1991-es decemberi népszavazáson jelentősen támogatta azt a törekvést, hogy Ukrajna váljon függetlenné a Szovjetuniótól. 1992 májusában a krími parlament ugyanakkor arra szavazott, hogy váljanak függetlenné Ukrajnától, de aztán Kijev nyomására visszavonták a határozatot. Az orosz parlament azonban arra szavazott, hogy töröljék el azt az 1954-es határozatot, mely a Krímet Ukrajnának engedte át. 1994 januárjában a krímiek olyan elnököt választottak, aki az "orosz egyesítés" mellett kampányolt. Ez arra ösztönözte az embereket, hogy feltegyék a kérdést: vajon a Krím lenne a következő Hegyi-Karabah vagy Abházia? A válasz egyértelmű: nem. A Krím új krími elnöke igyekezett gyorsan elfelejteni a korábban elhatározott népszavazást a függetlenségről, ehelyett a kijevi kormánnyal ült tárgyalóasztalhoz. 1994 májusában a helyzet ismét felforrósodott, amikor a krími parlament arra szavazott, hogy állítsák vissza az 1992-es alkotmányt, amely gyakorlatilag függetlenné tette volna őket Kijevtől. Az orosz és ukrán vezetők visszafogottsága azonban újra megakadályozta, hogy a konfliktus erőszakhoz vezessen, és a két hónappal később megtartott választásokon az oroszbarát Kucsmának – már mint Ukrajna elnökének – sikerült meghiúsítania a krími elszakadásra irányuló törekvést.
A választás során azonban felmerült annak a lehetősége, hogy az ország nyugati része leválik arról az Ukrajnáról, mely egyre közelebb húzódik Oroszországhoz. Vannak oroszok, akik ennek örülnének. Egy orosz tábornok keresetlenül így fogalmazott: "Ukrajna vagy inkább Kelet-Ukrajna majd visszajön öt, tíz, tizenöt év múlva. Nyugat-Ukrajna meg menjen a fenébe!" Egy effajta csonka, görögkatolikus szertartásrendű és Nyugat-orientált Ukrajna léte azonban csak akkor lehetséges, ha erős és hatékony nyugati támogatást kap. Ilyen támogatás azonban valószínűleg csak akkor érkezhet, ha a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok újra nagyon megromlanának, és hidegháborúra emlékeztető helyzet adódnék elő.
Egy harmadik, inkább valószínű forgatókönyv szerint Ukrajna – hasadó államként – független és egységes marad, miközben szorosan együttműködik majd Oroszországgal. Mihelyt az atomfegyvereket és haderőt illető átmeneti kérdések megoldódnak, a hosszú távú problémák már főként gazdasági természetűek lesznek; ezek megoldását pedig nagyban előmozdítja majd a részben hasonló kultúra és a számtalan szoros személyi kötődés. John Morrison rámutatott, hogy az orosz–ukrán kapcsolat tulajdonképpen a francia–német kapcsolat kelet-európai megfelelője. Ahogy ez utóbbi az Európai Unió magját képezi, úgy az előbbi alapvető fontosságú az ortodox világ egységét illetően."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Európa Könyvkiadó