Mitől izgalmasak a kísérleti filmek? Lichter Péter új kötete erre keresi a választ

Megjelent Lichter Péter filmrendező és filmesztéta 33 klasszikus avantgárd film című kötete a Prae Kiadó és a 16:9 Könyvműhely gondozásában. A kiadvány harminchárom alkotáson keresztül mutatja be a kísérleti filmek sajátosságait, és arra keresi a választ, miért érdemes megismerni ezt a filmtörténeti irányzatot.

Az avantgárd és kísérleti filmek több mint száz éve léteznek, mégis nehéz őket egységesen meghatározni. Gyakran eltérnek a hagyományos történetmeséléstől, és a megszokott filmkészítési, illetve filmnézési normákat is megkérdőjelezik.

Lichter kötete a kiválasztott filmeken keresztül vizsgálja a műfaj kialakulását, működését és sajátosságait. A könyv többek között arra keresi a választ, hogyan születtek meg ezek az alkotások, mi jellemzi őket, és mitől lehetnek érdekesek a nézők számára.

A kötet szakmai lektora Gelencsér Gábor, borítóját Szabó Imola Julianna tervezte, a szerző portréját Mariia Kashtanova készítette.

Lichter Péter a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Filmtudományi Tanszékén adjunktus, emellett a Prizma folyóirat szerkesztője. Korábbi kötetei között szerepel az 52 kultfilm, az Az amerikai film rövid története, a Hogyan tesznek boldoggá a kísérleti filmek és A detektív, aki baglyokat filmezett is.

RÉSZLET A KÖTETBŐL:

Hans Richter: Ritmus 21 (1921)
Kezdetben csak fény volt és sötétség.
Felberreg a vetítőgép. Vibráló fénypászma hasítja át a moziterem poros levegőjét. A formák egyszer csak életre kelnek: egymás árnyékába harapó kockák, a semmibe nyíló szeszélyes perspektívák, a tér mágikus örvénylései. A film megtalálta lényegét: a mozgás örömét, a ritmus extázisát, a formák karneválját.
A mozivászon nem pusztán egy üres felület, ami egy sötét teremben, néhány tucat szék elé állítva várja a vetítést, hanem forradalmian új érzéki tapasztalatok tárháza, az esztétikai felforgatást és a fekete mágiát ötvöző új művészet kapuja. Ez a mindent megváltoztató felismerés hajtotta a tízes-húszas évek művészeit, akik nem elégedtek meg a legfilmezett színházzal és a mozgóképpé alakított irodalommal, hanem meglátták az új médiumban a lehetőséget, hogy valóban egy új művészetté, a hetedik művészetté váljon. Ehhez viszont meg kellett találniuk az esszenciáját: mi teszi a filmet igazán filmmé? Mi a lényege? Mi a filmszerűség abszolútuma? Ezek voltak az avantgárd filmesek legégetőbb kérdései.
Nehéz elképzelni, hogy pontosan mit is élhettek át a korai absztrakt filmek legelső nézői. A kulturálisan rendkívül termékeny húszas években járunk: ekkoriban a modern irodalom, a zene és a képzőművészet úttörői korábban soha nem ismert ösvényeket fedeztek fel, de a film még mindig alig tudta elhagyni a társművészetek mankóit. Nem a mozi volt a határfeszegető esztétikai tapasztalatok otthona: a kulturális elit nem is tekintette többnek a filmet, mint látványos technológiával feltupírozott cirkusznak, a vásári mutatványosok legújabb bűvésztrükkjének. Más fiatal művészekhez hasonlóan egy harminchárom éves, német festő viszont nem így gondolta: Hans Richter (1888–1976) a festészetének érzéki kiterjesztését látta a mozgókép médiumában. Richter eleinte az expresszionista irányzat hatása alatt alkotott, majd a tízes évek végén a dadaizmus és a konstruktivizmus esztétikai irányelvei tettek rá mély benyomást. Akkor jött Richter első igazi művészi áttörése, amikor a svéd festőművésszel, Viking Eggelinggel (1880–1925) papírszalagokra festett absztrakt képekkel kísérletezett. "Az az ötletünk támadt, hogy hosszú papírszalagokra tudatosan készítsünk folytatólagos, összefüggő folyamatot formákból és formák csoportjaiból – ezek voltak az első »filmszalagjaink«" – írja Richter a memoárjában.[1] Egy ihletett pillanatban zseniális ötletük támadt: mi lenne, ha a képeket nem papír, hanem celluloidszalagra rögzítenék? És mi lenne, ha ugyanezeket a képeket megmozdítanák? Ekkor született meg (újra) az absztrakt film."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Tegyi Timea