Egy évvel Kálloy Molnár Péter halála után az Athenaeum Kiadó megjelentette a színész, költő és zeneszerző Shakespeare, Marlowe és én című filmnovelláját. A kiadvány alapjául szolgáló filmterv egy vérbő komédia, amelyben a művész a szereplőkön keresztül vall a színház iránti szeretetéről.
A zene filozófiai összefüggéseit vizsgálja Sándor László új könyve

Novemberben jelenik meg a Prae Kiadó gondozásában Sándor László A zene három természete című kötete. A könyv a zene, a szemlélődés és az emberi létezés összefüggéseit járja körül.
A kötet Plótinosz gondolataiból kiindulva vizsgálja a szemlélődés szerepét, valamint azt, hogyan segítheti a kontempláció az élet mélyebb megismerését. A szerző olyan összefüggéseket mutat be, amelyek a zene iránt érdeklődők számára sem feltétlenül magától értetődők.
A könyv egyik központi gondolata, hogy a fizikai és metafizikai lét, valamint a szemlélődés és az önszemlélés egyaránt hármas természetű. Sándor László ezt az alapfeltevést a zenei alkotásra is kiterjeszti.
A kötetet Weber Kristóf szerkesztette, borítóját Szabó Imola Julianna tervezte. A borító a Pluteus Codex Filozófia a zene veszélyeire figyelmeztet című, a Biblioteca Medicea Laurenziana gyűjteményében található képének felhasználásával készült.
Sándor László (1975) zeneszerző, hegedűművész és DLA-fokozattal rendelkező alkotó. A Zeneakadémia óraadó tanára, zeneszerzői és előadóművészi tevékenysége mellett a késő középkori egyházi műzene kutatásával is foglalkozik.
RÉSZLET A KÖNYVBŐL:
1. Az ember természete(i) – a trichotóm gondolkodás múltjáról és jelenéről
"A madár legszebb hangja az éneke; az ember legszebb hangja ugyancsak az éneke. Ahogy a beszéd is, az ének is kommunikáció, és mint ilyen, az em- ber legmagasabb hőfokon izzó kommunikációja, az egyes ember benső világát a leghűségesebben kifejező, de egyszersmind az egyéni lét határain a lehető legmesszebbre túlmutatni képes közlési mód. Miközben a nyuga- ti kultúra többszólamú énekmódjai a maguk semmilyen más kultúráéra nem hasonlító egyediségükben már-már csodaszámba mennek, addig a legnagyobb mértékben igaz az is, hogy az emberi ének, és különösen a földrajzi helytől és korszaktól függetlenül mindenütt és mindenkor jelen lévő egyszólamú rituális ének, az emberi kommunikáció lehető legtermé- szetesebb módja. Természetes, mégis csoda. Az ember előbb tud énekelni, mint beszélni, a pici gyermek az énekében old fel minden feszültséget, dolgoz fel minden új tudásanyagot, mellyel nyíló értelme folyton-folyvást találkozik, és – nem utolsósorban – az énekével kísért játékai során ismeri meg önmagát. Amikor az 1950-es években Pierre Boulez kimondja, hogy a zene létmód, azaz nem termék, produktum, kivetítés, hanem az emberi létezés egyik módja, akkor nem az a kérdés, hogy Bouleznek igaza van-e, hanem az, hogy ezt a majdhogynem antropológiai közhelyet miért kell kimondani. (Tudjuk jól, hogy ki kellett mondani, és azt is tudjuk, hogy ez a kijelentés még ma is sok esetben a meglepetés erejével bír).
A dologban az a furcsa, hogy ha valaki ugyanezt a mondatot példának okáért a 15. században találta volna kimondani, a korabeli hallgatóság a kijelentést valószínűleg egyáltalán nem is tudta volna értelmezni (miért is bizonygatná bárki, hogy a sütés a nap sajátos létmódja?). Ha az ének magas rendű voltának tudása már nem banális közhely, akkor ez azt jelenti, hogy elveszítettünk valami nagyon lényegeset, nem vagyunk többé tudatában annak, hogy az ember kommunikációjának – és itt hangsúlyoznunk kell, hogy arról az emberről beszélünk, akit a teremtés koronájának szeretnénk látni, teljes joggal – az éneklés a csúcsteljesítménye, vagy ahogyan ebben az írásban a későbbiekben számos alkalommal fogalmazom, a legszelle- mibb önközlése. Nagy a veszteség tehát egy olyan korban, ahol az éneklés kultúrája lényegtelen járulékká hanyatlik, ahol egyre kevesebben énekel- nek, a tiszta éneklés és a szép énekhang kevesek "különlegessége". Ma már tudományosan megalapozott vizsgálati módszerekkel igyekeznek feltárni az összefüggést a gyermekek használt és használatra alkalmas hangtarto- mánya, valamint éneklési szokásaik között. Lényegesen nagyobb hang- terjedelemmel rendelkeznek a rendszeresen éneklő gyermekek, mint azok, akik ritkán vagy egyáltalán nem énekelnek, különösen figyelemre méltó az eltérés a magas hangtartományokban. Sokgyerekes apaként a jelenség háttér okainak magam is szemtanúja voltam mintegy két évtizeden át, míg rendszeresen látogattam gyermekeim óvodáit. Jól látszott számomra a tendencia – noha 5 gyermek, mint mintavételi csoport nyilvánvalóan nem reprezentatív – ahogyan a sok, majdhogynem állandó éneklést (értve ez alatt azt, amikor játék, séta, sorakozó közben is énekelnek) lassan és fo- kozatosan felváltották, kiszorították a hangszóróból sugárzott zenék, vagy éppen a teljes zenenélküliség egyre hosszabb időszakai. Pontosan tudjuk, milyen rendkívül kedvező lélektani és fizikális hatással van a gyermek fej- lődésére, ha már az anyaméhben éneket hall, ha saját édesanyjának hang- ját már a fogantatása utáni hónapokban megismeri; azt az énekhangot, mely nem egyszerűen unaloműző a nehéz hónapokban az anya számára, hanem már itt is az anya személyes határain túlmutató kommunikációja gyermeke felé (aki ráadásul ekkor még semmilyen értelemben nincs "kí- vül" az édesanya személyes határain). Az énektelen kor szellemtelen is; ha az ember elveszíti az éneket, elveszíti a szellemet is. Ebből az következik, hogy a zenét az emberi létezés egyik módjának tartó gondolat rendkívül modern és időszerű, ugyanakkor modernitása és időszerűsége nem tartal- mában van, hanem kimondottságában.
Az ember tehát képes zenei módon létezni, vagy még pontosabban fogalmazva képes zeneként létezni. Az ember és a zene szétválaszthatatlan- ságának tételezése és elfogadása következményként hozza magával azt a felismerést, hogy mindaz, amit az ember alaptermészetéről megállapítunk, igaz a zenére is, illetve fordítva: a zenét vizsgálva önmagunk megismerésé- hez juthatunk közelebb. Ha tehát a zenét hármas természetű jelenségnek tartjuk, miért gondolnánk önmagunkat másmilyennek, illetve: ha önma- gunkat test–lélek–szellem hármas egységének tételezzük – hogy joggal té- telezhetjük-e, arról a következőkben részletesen szó lesz – akkor a zenét sem tudjuk másképp elképzelni, csak e hármas értelmezés analógiájaként. Ezt fontos már itt, az írás elején tisztáznunk: az ember szétválasztása korporális és nem korporális összetevőkre vitán felülálló módon indokolt, ugyanakkor az ókori és középkori antropológiák jelentős része magát a nem korporá- lis területet is tovább osztotta, megsejtve annak mélyén egy olyan létezőt, melyre nem bizonyultak igaznak az általában a lélekről szóló állítások. Vi- szonylagos következetlenség, sőt feszültség tapasztalható az ókor és a kö- zépkor emberértelmezéseiben abban a tekintetben, hogy ezt a "harmadik" összetevőt elfogadják-e valóságnak, vagy sem, illetve ha igen, akkor miként nevezik. Ily módon viszonylag hamar kialakul és egymás mellett él kétféle emberértelmezés, a trichotómia és a dichotómia. A trichotómia test–lélek– szellem hármasságban gondolkodik, míg a dichotómia csupán test–lélek kettősséggel számol és a szellem, illetve lélek szavakat legfeljebb egymás szi- nonimájaként tudja elfogadni.9 A kora középkorban a két emberértelmezés különbsége kissé árnyaltabb volt az itt leírtnál, ugyanis a dichotómia eleinte elfogadta a mély szellemi valóság létezését, csak éppen annak helyét a lelken belül jelölte ki, és nem különálló létrétegként fogta fel. Jelen írás alapvetése, nevezetesen a zene három természetű mivolta az ember trichotóm értelme- zésének elfogadásán alapszik, és azzal analógiában kerül kifejtésre. Tekin- tettel arra, hogy a test–lélek–szellem hármas értelmezése nem mindenki számára magától értetődő, sőt sokak szemében egyenesen visszatetsző – a közvélekedés egyértelműen a dichotómiát részesíti előnyben, ennek kultúr- történeti okai hamarosan világossá válnak –, fontosnak láttam e kérdésben elmélyülni és a trichotómia történetének ókori-középkori alakulását, illetve ennek ismeretében mai megítélését is alaposan feltárni. A kérdés vizsgála- ta a zene három természetének megértése szempontjából elkerülhetetlen, továbbá lehetőséget ad annak bizonyítására is, hogy a megfelelőképpen értelmezett trichotómia és az ugyancsak helyesen értelmezett dichotómia különbsége messze nem akkora, mint ahogyan ez első pillantásra tűnik, to- vábbá a nyugati kultúrában korábban és jelenleg is kedvezőtlen megítélésű trichotómia rehabilitációjára is sor kerülhet."
szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Tegyi Tímea
Novemberben jelenik meg a Prae Kiadó gondozásában Sándor László A zene három természete című kötete. A könyv a zene, a szemlélődés és az emberi létezés összefüggéseit járja körül.
A közösségi média világába helyezi Molière klasszikusát a SICC Production. A MIZANTRÓP 26 előadás a digitális jelenlét, a társadalmi megfelelés és az őszinteség kérdéseit vizsgálja. A produkciót december 1-jén láthatja a közönség az Akvárium Klubban.


