A bűn testet ölt. Érkezik Richard Thomas új horrorregénye

Május 12-én jelenik meg Multiverzum Kiadó Weir∂ Zóna sorozatában Richard Thomas Megtestesült című regénye. A kötet fordítója Farkas Balázs, szerkesztője Botos Kitti, aki a borítótervet is készítette.

A történet főszereplője Sebastian Pana, egy bűnevő, akinek feladata, hogy magára vegye a halottak vétkeit, mielőtt azok továbblépnek. Az északi, sötétségbe borult vidéken azonban repedés nyílik a valóság szövetén, és torz lények jelennek meg a tundrán. A regény központi kérdése, hogy a bűn valóban eltűnhet-e, vagy végül mindig testet ölt.

A Megtestesült három nézőpontból építkezik: egy kiégett bűnevő, egy pusztuló világban élő anya és egy fiú történetét követi végig, aki rájön, hogy a megváltás nem örökség, hanem döntés kérdése.

Richard Thomas könyve arktikus horror, amely a weird és kozmikus horror elemeit használja. A regény a testhorror mellett a gyász, a bűntudat és az emberi természet témáit is központba állítja.

A kötetet Sam Rebelein Bram Stoker-díjra jelölt szerző "brutális és kérlelhetetlen" regényként jellemezte, kiemelve a teremtményhorror egyediségét és a történet meditatív jellegét.

Részlet az írásból:

"Minden helyszín egyedi. Töltöttem már időt a sivatag bénító forróságában. A nedves lápvidék nyomasztó növénytakarójában. Az ősinek és háborítatlannak tűnő, sűrű erdőben. Mindegyik hely kínált valamit, és más módon követelt áldozatot. Itt, a hidegben, a távoli északon, a kegyetlen szelek és véget nem érő tél fogságában sajátságos kihívások jellemezték a munkát. Így az első héten, miközben első étkezésemre készültem, bebarangoltam a vidéket, hogy lássam, miféle szövetségesekre, ellenségekre, erőforrásokra és csapdákra számíthatok.
Nem kellett csalódnom. Az első hosszabb éjszaka közeledtével, miután a kunyhót bebiztosítottam, elhatároztam, hogy sétálok egyet, felfedezem a közvetlen környéket. Csomagoltam farmernadrágot, hosszú melegítőalsót, két pár zoknit, a bakancsomat, vastag garbót, súlyos pulóvert, kötött sapkát, szigetelt kesztyűt, tetejébe pedig egy viharkabátot. Majd megtanulok mindent a hidegről és az esőről, a jégről és a hódaráról, a réteges öltözködést is kiismerem, de ez időbe telik, és elkövetek néhány hibát. Mindenki elköveti őket, a fagyás okozta sérülés elkerülhetetlen itt. Elég egy kis rés a ruházaton, néhány centi szabadon hagyott bőr. Első a tűszúrás, aztán az érzéketlenség, mielőtt égni és dagadni kezd. Először viaszosan fehérré, merevvé válik, érintésre hideg marad még a kunyhó meleg biztonságába visszatérve is. Rá egy napra felhólyagosodik, csúnyán, mérgesen, enyhülés nélkül. Ha elég mély a fagyás, a hús megfeketedik, mint a szén, megkeményedik, mint az öreg jég, ahogy a bőr lassan elhal. Elég elveszíteni egy ujjat vagy lábujjat, hogy az ember ne kövesse el még egyszer ugyanazt a hibát.
Legalábbis így hallottam.
Ha már erdő volt mögöttem, nyilvánvalóan ott kellett kezdenem. Így hát túrázni indultam, amikor a nap magasan állt, átléptem a boltíven, ami a burjánzó erdőbe vezetett, a hasadék alig egy villanás volt a nappali világosságban.
Az ösvényt jól letaposták, érdekelt, mi vonzhatta a helybélieket az erdőbe, a dombokra, a komoran figyelő sziklás hegyekbe. Minél messzebb jutottam az úton, annál csendesebb lett. A madárcsicsergés, a hívó dalok, a röpködés és neszezés háttérzajjá szelídült. Már nem iszkoltak apró erdei állatok, ahol az erdő sűrűbbé és sötétebbé vált körülöttem. Azt feltételeztem, hogy amint ténylegesen elérem a hegyet, minden ritkulni kezd, kihal – a magasban ritkább a levegő, hidegebbnek kell lennie. De még nem így történt. Egyelőre bokrok, bozótok, növények fogtak közre szorosan. Egyszerre volt megnyugtató és fojtogató.
Kellett némi idő, mire észleltem a jelenlétet, egyelőre a jeges lejtőn igyekeztem stabilan lépkedni, egyre mélyebbre hatoltam a hófödte lucfenyők gallyai között. Minél magasabbra jutottam, minél jobban izzadtam, annál jobban lüktetett egy ér a nyakamban. Lehúztam a kabát cipzárját, megálltam, ahol az ösvény megszakadt, egy természetes kilátónál, ami felfedte a sziklás partvidéket, a kikötő csillogását odalent, meg azon túl az óceánt.
Először a szagát éreztem meg, érett pézsma, nedves széna, koszos felmosórongy, ázott kutya keveréke. A távolban ágak roppantak, sűrű növényzet simult valamihez, gyengéd susogás, majd a föld súlyosan megremegett. A vízről az ösvényre pillantottam, fel és le, vissza az erdőbe, próbáltam olyan mélyre látni az ágak között, amennyire az erdő engedte. Erdei fenyők, lucfenyők imbolyogtak a szélben, ropogva, hajladozva mozogtak. Odafönt madarak károgtak, fekete tollak surrogása halkult, ahogy távolodtak.
Latolgattam, hogy visszafordulok, habár alig fogtam bele, így hát folytattam az utat, fel az ösvényen, magasabbra és magasabbra, egyre meredekebb emelkedőn. Elhaladtam egy kidőlt hemlokfenyő mellett, kettétörött, fekete seb húzódott az egyik oldalán. Az ösvényre esett, akadályozta utamat, így egy pillanatra elgondolkodtam, hogy elmozgassam-e.
Túl nehéznek bizonyult, és ahogy súlyát saccolgatva próbáltam megemelni, három karomnyomot vettem észre rajta, hosszú hasítások alatt a csupasz, kéregtől megfosztott fa.
Választhattam: lehajolok és átkúszok alatta, vagy visszafordulok.
A szél erőre kapott, súlyos fellegek sodródtak felém, vihar kúszott le a hegyről, látszólag a semmiből, ahogy a hőmérséklet csökkent, a bőröm pedig lehűlt.
A nap gyorsan telt, gyorsabban, mint reméltem, veszítettem némi időt talán amiatt, hogy gondolataimba merültem, vagy mert megigézett a természet, így hát elindultam visszafelé.
Néhány perc múlva egy ürülékhalmot fedeztem fel az ösvény közepén. Amikor felfelé tartottam, még nem volt ott. Nem lehetett sem nyúlé, sem prérifarkasé. A csomós halom gőzölgött a hidegben, fehér darabkák ragadtak a csillogó, nyálkás, sötét anyagba. Csontok, fogak, valami inas, bunda, szőr – nem tetszett ez az egész. Természetellenesnek tűnt, nem eviláginak. Nem lehetett sem medve, sem hiúz. Valami egészen más volt ez.
Hirtelen el akartam tűnni a hegyről. Míg azzal foglalatoskodtam, hogy biztosítsam a kunyhót, talán kimaradt valami. Csak azért, mert a hasadék kicsi volt, nem jelentette azt, hogy először szakadt fel. Hibát követtem el. Azt feltételeztem, akkor hívtak ide, amikor az egész megkezdődött, az átfordulás pontján, akkor, amikor itt megjelent.
Tévedtem.
Túl lassan értem ide.
Elkéstem.
És ebben a pillanatban elmosolyodtam, nevettem, arra gondoltam, milyen kínos volna sikoltva leszaladni a hegyről, ijedezni egy kidőlt fa és egy kupac szar miatt, meg néhány különös hang és szag miatt, ami az erdőből jött.
– Nyugi, Sebastian! – suttogtam magamnak. És ekkor megláttam.
Alig hat méterre tőlem derengett a látóterembe, ott rejtőzött a fatörzsek barnájában, beolvadt a föld és a levelek közé, két hatalmas szarv ágaskodott az ég felé. Egy pillanattal ezelőtt még tényleg ágak voltak, a két izzó szem csupán bogyók, most horkantás és súlyos zihálás töltötte meg a levegőt fémes ízzel, fanyar haraggal, rothadó fogak szagával.
Futottam.
Szaladtam le a dombon, próbáltam nem elesni ennyi réteg ruhában, bakancsom gyökerekben és földbe süppedt kövekben akadt meg, nem néztem hátra, de füleltem. Ó, nagyon is hallgatództam, füleim csaknem hátramaradtak, hogy észleljék és megértsék azt, ami mögöttem az erdőben járt: utánam jön vajon, vagy ott marad, ahol volt? Talán éppen jóllakott, és fáradt, vagy ragaszkodik a területéhez. Bizonyosan nem követett, nem üldözött, miközben az erdőben és az ösvényen kóboroltam.
Baloldalt valamin megakadt a szemem, habár vonakodtam odanézni, az ösvényre kellett figyelnem, mégis megpillantottam a vöröset, a csillogó fehéret, végül rajta maradt a tekintetem az őzsuta kitörött végtagjain. Fejét bunda és izmok groteszk csomójába csavarták, kibelezve hevert az avaron, gyomra szétcsapva, mintha valami érdekes dolgot kerestek volna odabent, ékkövet, drogot vagy eltemetett titkokat. Belei hosszú kötélként kúsztak ki, törött lábai furcsa szögekben meredtek felfelé, szeme nyitva volt, nyelve kilógott, rég elhalkult sírás és sikoly a torkába temetve.
Ekkor már estem-keltem, kezemet magam előtt tartva, már látszódott a boltív az erdő szélén, átrohantam a nyíláson, hátrafordítottam a fejem, hogy meglássam azt, ami minden bizonnyal utolért már.
Száraz fűre zuhantam, arccal előre, karjaim elnyúltak előttem, megfordultam, nyílt a szám, sikolyra készen – nem volt ott semmi. Csak a havas némaság, a fagyos eső első cseppjei, felhők gördültek, hogy eltakarják a napot. Hangokat hallottam a völgyből – halászok, csapódó kalapácsok, egy fedő hangos záródása, dudaszó és nevetés, bizonyosan lecövekelt ponyva remegése a szélben, és persze a saját lélegzetem, súlyosan kísérte a mellkasomban a fájdalmat.
Nem voltam egyedül idekint.
Azt hittem, több időm maradt, hogy még nem kezdődött el.
De úgy tűnt, itt már zajlott a dolog.
Attól féltem, ideje az étkezésnek.
De nem gálára vagyok hivatalos.
Improvizálnom kell, méghozzá gyorsan.
Már sikerült átjönnie.
És talán többen is vannak."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Tegyi Timea