Karen Lynch a kanadai Új-Fundlandon nőtt fel, és szülőhazája gazdag néphagyománya, sokszínű népessége már kis korában életre keltette a természetfeletti iránti vonzódását és élénk képzelőerejét. Bár a szerző már évek óta Észak-Karolinában él, lélekben mindig is új-fundlandi marad, legkedvesebb zene füleinek az égzengés és a hóvihar süvítése. Szabadidejében legszívesebben kenyeret süt a barátainak, és két németjuhászával tölti idejét. Azt vallja: nem lehetsz komoly író, ha nem vagy megszállott olvasó.
Karen Lynch:
Rejtek
Sara a mohirik világában nehezen találja a helyét, honvágy gyötri, és a kezdeti kudarcai után egyre biztosabb benne, nem harcosnak született.
A hetek múltával lassan új ismerősöket szerez, megpróbál helytállni új kiképzői előtt, és mindent megtesz, hogy megzabolázza kialakulóban lévő erejét. Kettős származását titkolnia kell társai előtt, így senki másra nem számíthat ebben, miközben jól tudja, hogy csak ereje védheti meg a mestertől, aki mindent megtenne, hogy megkaparintsa őt.
Azonban ereje kiismerése révén saját magát is megismeri. Új barátságokat köt, megízleli az első szerelem édességét és fájdalmát, ám amikor végre tényleg otthon érezné magát, egy óriási veszteség összeomlással fenyegeti. Be kell látnia, ez a hely mégsem az a biztonságos menedék, aminek remélte.
Karen Lynch nagy sikerű Rendíthetetlen-sorozatának második kötete ismét a vámpírok és démonok világába repíti az olvasót, ahol senki sem az, akinek látszik.
"A gyönyörű borító mögött egy fantasztikusan megírt, izgalmas történet van. Végig akciódús, tele van kalandokkal,
vámpírokkal, trollokkal, farkasokkal, démonokkal és más természetfeletti lényekkel. Olvasás közben azt hittem, hogy
tudni fogom, mi fog történni, de az írónő ekkor mindig bedobott egy váratlan csavart, amire egyáltalán nem számítottam." - moly.hu, olvasói vélemény a sorozat előző részéről, a Rendíthetetlenről.
"Későn találtam rá erre a sorozatra, ám a Rendíthetetlen teljes
meglepetésként ért: rég találkoztam ennyire jól megírt könyvvel,
és ennyire jó történetszövéssel. A Rejtek pedig csak megerősítette mindezt:
Karen Lynch sorozata zseniális, alig várom, hogy a többi részt is elolvashassam!" - Amazon, olvasói vélemény.
"Úgy éreztem, hogy elegem van már a YA-fantasykönyvekből, de aztán próbát tettem a
Rendíthetetlen-sorozattal. Képtelen vagyok betelni a Karen Lynch által teremtett világgal,
imádom a hősöket, az ellenségeket, a szörnyetegeket. Minden egyes alkalommal szomorúság tölt el,
amikor végzek egy résszel, de egyben izgalom is, hogy mi vár a következő regényben." - Goodreads, olvasói
vélemény.
Részlet a könyvből:
"Egészen eddig a pontig azt hittem, van esélyünk élve kikerülni innen, ám ekkor egy újabb vámpír jelent meg a létra tetején. Tudtam, nagy bajba kerültünk. Jordan el tudja intézni az egyiküket, de én nem vagyok harcos. Csupán az elementálerőmmel vagyok felvértezve, de az sem tökéletesen megbízható. És valami azt súgta, ezek a vámpírok nem fogják tétlenül nézni, amíg megidézem. A démonom is mocorogni kezdett a fenyegető veszélyre, és erre felcsillant a remény. Ugyan nem voltam olyan erős vagy gyors, mint Jordan, de hasznavehetetlennek sem számítottam. Halálfélelmem felülírta a démonom iránt érzett rettegésemet, és kiengedtem börtönéből. Segíts!
Majdnem megborzongtam, amikor a Mori tudata az enyémhez férkőzött, aztán éreztem, hogy egész testemben eltölt az ereje. Amikor Brent nekem esett, olyan gyorsan léptem félre, hogy mindketten megrökönyödtünk; szerintem még Callum is büszke lett volna rám. A vámpír gyorsan összeszedte magát, és ismét támadt. Nem volt időm arra gondolni, vajon Jordan hogy boldogul ellenfelével. Démonösztöneim vették át felettem a hatalmat, kaszáló mozdulatot végeztem a tőrrel Brent keze előtt. Felsikoltott, és legnagyobb undoromra a kisujja a csizmámon landolt. A dühös vámpír újfent rám rontott, és olyan erővel talált el, hogy a falnak csapódtam. Az ütközéstől elejtettem a tőrt, ám előtte sikerült eltalálnom a nyakát. Hátralépett, és a kezét a sebre szorította, ezzel időt adott nekem, hogy felkászálódjak. Démonerőm fogytán volt. Megvédett az első támadástól, de még egyet nem bírnék ki, és a fegyveremet is elveszítettem.
Kétségbeesetten szorítottam ökölbe a kezem. Hol van most az az erő, amely mindig felbukkan más démonok jelenlétében? A vámpírok is démonok - legalábbis bennük lakozik a démon -, tehát támaszkodhatnék az erőmre, ahogyan Nikolas ellen is tettem, mikor elbántam vele. A vamhirdémonok nem rejtőznek annyira mélyen, mint a Morik. Át kellene járnia az erőnek, hiszen nagyon közel vagyok ezekhez a vérszívókhoz. Talán csak némi noszogatásra van szükség.
Szememet le nem véve a vámpírról, visszakényszerítettem a Morit a helyére, mert meg akartam védeni a másik erőmtől. Kellemes meleg áradt szét bennem, én pedig megragadtam, és megpróbáltam olyan fegyverré alakítani, amelyet Nikolas és a démonok ellen alkalmaztam. Semmi. Mit csinálok rosszul? Kiáltás hallatszott jobbról, mire Brent odakapta a fejét, és szemtanúja volt, amint Jordan végzetes csapást mér a vámpírnőre. A rémülettől kikerekedett a szeme. Én csak erre vártam. Minden erőmet összeszedve a hátára ugrottam, és a nyaka köré fontam a karom. Annyi volt a dolgom, hogy tartsam, amíg Jordan nem végez a másikkal.
Amint bőröm az övéhez ért, elektromosság járt át, amitől minden szőrszálam égnek meredt. A karomban áramlott ez a fura elektrosztatikusság, és szikrák pattogtak az ujjbegyemből. A vámpír merev rugdalózásba kezdett, mintha áram rázná, aztán a földre zuhant. Rémülten feküdtem a hátán, a megperzselt bőr és hús szaga betöltötte az orromat. Meghalt? Rögtön választ is kaptam a kérdésemre, mert felnyögött, és megpróbált feltápászkodni, de visszaroskadt. Bármit is tettem, padlóra küldtem, de a vámpírok gyorsan gyógyulnak. Körbenéztem a tőröm után kutatva, és meg is pillantottam a helyiség túlsó felén.
- Fogd! - nyújtotta át Jordan az egyik fegyverét.
Én pedig habozás nélkül elvettem, és a vámpír szívébe mártottam."
Majdnem megborzongtam, amikor a Mori tudata az enyémhez férkőzött, aztán éreztem, hogy egész testemben eltölt az ereje. Amikor Brent nekem esett, olyan gyorsan léptem félre, hogy mindketten megrökönyödtünk; szerintem még Callum is büszke lett volna rám. A vámpír gyorsan összeszedte magát, és ismét támadt. Nem volt időm arra gondolni, vajon Jordan hogy boldogul ellenfelével. Démonösztöneim vették át felettem a hatalmat, kaszáló mozdulatot végeztem a tőrrel Brent keze előtt. Felsikoltott, és legnagyobb undoromra a kisujja a csizmámon landolt. A dühös vámpír újfent rám rontott, és olyan erővel talált el, hogy a falnak csapódtam. Az ütközéstől elejtettem a tőrt, ám előtte sikerült eltalálnom a nyakát. Hátralépett, és a kezét a sebre szorította, ezzel időt adott nekem, hogy felkászálódjak. Démonerőm fogytán volt. Megvédett az első támadástól, de még egyet nem bírnék ki, és a fegyveremet is elveszítettem.
Kétségbeesetten szorítottam ökölbe a kezem. Hol van most az az erő, amely mindig felbukkan más démonok jelenlétében? A vámpírok is démonok - legalábbis bennük lakozik a démon -, tehát támaszkodhatnék az erőmre, ahogyan Nikolas ellen is tettem, mikor elbántam vele. A vamhirdémonok nem rejtőznek annyira mélyen, mint a Morik. Át kellene járnia az erőnek, hiszen nagyon közel vagyok ezekhez a vérszívókhoz. Talán csak némi noszogatásra van szükség.
Szememet le nem véve a vámpírról, visszakényszerítettem a Morit a helyére, mert meg akartam védeni a másik erőmtől. Kellemes meleg áradt szét bennem, én pedig megragadtam, és megpróbáltam olyan fegyverré alakítani, amelyet Nikolas és a démonok ellen alkalmaztam. Semmi. Mit csinálok rosszul? Kiáltás hallatszott jobbról, mire Brent odakapta a fejét, és szemtanúja volt, amint Jordan végzetes csapást mér a vámpírnőre. A rémülettől kikerekedett a szeme. Én csak erre vártam. Minden erőmet összeszedve a hátára ugrottam, és a nyaka köré fontam a karom. Annyi volt a dolgom, hogy tartsam, amíg Jordan nem végez a másikkal.
Amint bőröm az övéhez ért, elektromosság járt át, amitől minden szőrszálam égnek meredt. A karomban áramlott ez a fura elektrosztatikusság, és szikrák pattogtak az ujjbegyemből. A vámpír merev rugdalózásba kezdett, mintha áram rázná, aztán a földre zuhant. Rémülten feküdtem a hátán, a megperzselt bőr és hús szaga betöltötte az orromat. Meghalt? Rögtön választ is kaptam a kérdésemre, mert felnyögött, és megpróbált feltápászkodni, de visszaroskadt. Bármit is tettem, padlóra küldtem, de a vámpírok gyorsan gyógyulnak. Körbenéztem a tőröm után kutatva, és meg is pillantottam a helyiség túlsó felén.
- Fogd! - nyújtotta át Jordan az egyik fegyverét.
Én pedig habozás nélkül elvettem, és a vámpír szívébe mártottam."
forrás: Gortva Dániel