Mihail Jelizarov író, zene- és dalszerző, előadóművész a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszkban született 1973-ban. Előbb operaénekesi, később bölcsészeti, majd filmrendezői diplomát szerzett; a ’90-es években operatőrként dolgozott. Jelenleg Németországban él. Első novelláskötete 2001-ben jelent meg, Nogtyi (Körmök) címmel, és az év legjobb szépirodalmi debütjének választották. Paszternak című regényének (2003) szatirikus hangvétele és avantgárd írásmódja miatt kritikusai hol elátkozták, hol Umberto Eco újító szellemével rokonították. A Bibliotyekar (A könyvtáros) című regényét Orosz Booker-díjjal jutalmazták, és 2023-ban filmsorozat készült belőle. A sírásó (2019) című, regénye – a szerző szerint „költői punksanzon” – elnyerte az Orosz Nemzeti Bestseller díjat.
Mihail Jelizarov: A sírásó
Orosz Nemzeti Bestseller díj 2022.
Az orosz tanatológia nagyregénye.
Halál és temetkezés a maga mélységeiben.
A halál ezer és egy arca.
Orosz Nemzeti Bestseller díj 2022.
Az orosz tanatológia nagyregénye.
Halál és temetkezés a maga mélységeiben.
A halál ezer és egy arca.
A sírásót egyes helyeken vakondnak nevezik.
Ez itt a Vakond története.
Vlagyimir Krotisev, a huszonegy éves rövidlátó fiatalember, született sírásó. Már gyerekkorától rabul ejti a temetők világa, első sírját katonai szolgálata alatt ássa. Mikor a Moszkva-közeli kisvárosban, Zagorszkban állást kap féltestvére temetkezési vállalkozásában, a sorsa végképp megpecsételődik.
Az ásáshoz remekül értő, de a mindennapokban nehezen eligazodó Vologya nemcsak szerelmi viszonyba kezd bátyja barátnőjével, aki megszállottja a halálnak, az elmúlás ezoterikus és filozófiai tanainak, de a temetkezési cégek ádáz, akár fegyveres összecsapásokba torkoló küzdelmeibe is belekeveredik.
Miközben közelről megismeri a temetők, a bonctermek és a szaunákban dorbézoló temetkezési bűnbandák világát, az élete állandósult halálközeli élménnyé változik. Néha már maga sem tudja, élő-e vagy holt.
A „Szovjetunió holttestén” élősködő évezredfordulós Oroszországban felcseperedő generációnak a gyermekkor az egyetlen hozzáférhető mítosza, a továbblépés, a karrierépítés lehetősége erősen korlátozott. Az Orosz Nemzeti Bestseller díjat elnyert regény ennek a posztszovjet embernek a kialakulási folyamatát mutatja be, ahogy a barátság, a szerelem, az árulás, a lét és a halál bonyolult kérdései és kihívásai révén a tapasztalatlan tinédzserből önálló döntéseket hozó felnőtt válik.
Jelizarov regénye egészen túlvilági szórakozást kínál az orosz szellemi tájakon keletkezett halál- és temetkezési kultúra komikumban bővelkedő festői leírásával – a földhözragadt misztikus babonáktól kezdve a legmodernebb temetkezés-technológiai eljárásokig és filozófiai tanításokig.
Néha eszembe jut az az első sír. Az a téli. Mennyi idő alatt is ástam ki? Volt vagy tizenhat óra. Pedig azt hittem, már tudok bánni az ásóval. A vérhólyagok, amelyeket a napi munka növesztett a tenyeremre, már régen borostyánszerű bőrkeményedéssé szarusodtak. A hátam szinte már nem is sajgott a mindennapos görnyedezéstől, az ízületeim, inaim megerősödtek.
Zsarkov ezredesnek, az üzem igazgatójának meghalt a nénikéje. Ez az ősöreg rokon sokáig éldegélt Belgorodban, de a halála előtt azt kérte, hogy temessék a szülei mellé, egy Kurszk melletti faluban.
A temetésért felelős zászlós végigpoénkodta az utat, amikor az UAZ-án a temető felé vitt.
– Ismeretlen faluban, egy névtelen hegytetőn… Hát igen, elvegetálhatott volna az öregasszony tavaszig… Na de a fagy elvitte, ez már csak így esett…
A faluban általában a lakók intézték a temetéseket – mintegy önkiszolgáló jelleggel, ki mikor sorra került így vagy úgy. De a helyi férfiak addigra már mind megvénültek, és arra senki sem vállalkozott, hogy a fagyott talajba ásson sírt. Bela százados, a századparancsnok magához hívatta Kupreinovot, ő pedig felajánlotta az én szolgálataimat. Büszkén kivágta:
– Majd Krotisev közlegény kiássa! Kiválóan dolgozik!
Én sem kételkedtem abban, hogy boldogulok, nem csalódnak bennem. Hiszen egy sír nem nehezebb ügy, mint a kábelfektető árok. Az nem tűnt lényegesnek, hogy a mi árkainkat leginkább markolóval ásták, mi csak a falakat egyengettük. Összesen négy köbméter föld, estig mindenképpen elkészülök – gondoltam én…
Délben kezdtem a munkát. Az ásó mellett lapát volt nálam, pajszer, csákány és fejsze, arra az esetre, ha gyökerekbe ütköznék. Két gumiabroncsom is volt, amelyeket az üzemünk javítóműhelyében vettem előrelátóan magamhoz. Még két abroncsot kaptam az egyik falusi pasastól – hozzá jártam melegedni, amikor már kezdtem kikészülni. A jótevőm háza épp a falu határában állt, tíz perc járásra a temetőtől.
Azzal kezdtem, hogy az ásóval körbekarcoltam a készülő sír körvonalát. Egy bevált, megbízható ásóval, amelyet előző este saját kezűleg kalapáltam ki és éleztem meg. Egyet pislogtam, és az él bepöndörödött, mint egy hervadó levél. A vízkereszt utáni fagyok alatt a föld a mélyéig átfagyott, egyetlen gránitmonolittá vált.
Csikorgó februári hideg volt, de én csak felhevült testem forróságát éreztem, és az olvadt gumi kormos-mérges bűzét. Az eszem pedig azon járt: mi lesz, ha holnap reggel megjönnek az emberek a koporsóval, és kiderül, hogy a sír még nincs kész?
Kilapátoltam egy köbméternyi ragacsos gumipéppel keveredő kiolvadt sarat, aztán pihenőt engedélyeztem magamnak. Benzint loccsantottam a második gumiabroncsra, meggyújtottam. Utána pedig csoszogva szaporázni kezdtem a falu felé. Az alakom elgörbült szögre emlékeztetett, kezem megerőltetett derekamra szorult.
Lila esthomály ereszkedett a tájra. A deres, púpos úton hódarát kavart a szél, a hókupacokból kiálló fák mintha saját ágaskodó árnyaik lettek volna. Valahol messze láncra vert kutyák ugatása visszhangzott, és egy láthatatlan fakolomp szólt. E kopogó hang felé próbáltam lépkedni, de kiderült, hogy csak egy elhagyott ház ablaktábláját csapkodja a szél, ennek monoton zaját hallottam. De a következő ház már lakott volt – távolról régi utcai lámpásra hasonlított. Az összhatást csak a parabolaantenna rombolta az eresz alatt.
A ház ura már tudta, hogy sírt ások. Külsőre ötvenes férfi volt, persze az is lehet, hogy fiatalabb. Sovány volt, ősz hajú, a kezein primitív tetoválások. Egy vénséges anyóka, az anyja, bolti ételekkel kínált, amelyekben egyáltalán nem köszönt vissza a rusztikus hangulat. A tea filteres volt, a fasírt fagyasztott félkész termék. Melegedtem, közben fél füllel a tévéhíradót hallgattam, és a temetőre vonatkozó népi bölcsességeket:
– Uram-Istenem, őrizz meg, ments meg, óvj meg engem a temető földjétől. Így kell mondani! Tudod-e már?
A néne mókásan ejtette ezt a „tudodemárt”, mintha nyávogott volna egyet a végén.
– Hiszen a munkáddal háborgatod a halottakat! Bocsánatot kell tőlük kérni, elmondani, ez és ez van, elnézést a zavarásért!
Hálásan bólogattam:
– Ha visszamegyek, elmondom az imát. És bocsánatot is kérek.
– De azt már előre kellett volna! Hát ezért nem haladsz a sírral! Te meg mit röhögsz? – fordult bosszúsan a fiához, aki csak somolygott zavarában. – Tudom, amit tudok! És az ásót nem szabad kézből kézbe adni ám, hallod-e? Csak a földbe állíthatod, ha kiadod a kezedből. Tudod-e már?!
– De hát én egyedül dolgozom! Nem is lenne kinek adnom…
A férfi szabadkozott:
– Segítenék én neked, de nincs hozzá inam…
– Így mondta, hogy nincs hozzá ereje, „nincs inam”, és kinyújtotta remegő karjait, mintha valamilyen belső láz rázta volna. – Látod? Nincs erőm.
Milyen rossz érzés, milyen gyötrelmes is volt visszamenni este a temetőbe, főképp, miután figyelmeztettek a felzavart halottakra. A falu kutyái is úgy vonyítottak a holdra, mint a népmesék gonosz lelkei.
Éjfélre elfogytak a gumiabroncsaim. Szorgosan összegyűjtöttem a hullott gallyakat a temetőben, azt égettem el. Reggelre a gödör a maga szenes feketeségében inkább tűnt valami kürtőnek, mint sírnak. A fáradtságtól és a felelősség fenyegető rémétől egy ponton megfeledkeztem arról, hogy téglatest alakú vermet kell ásnom.
Azt, hogy egy kormos, benzintől és égett gumitól bűzlő pokolbugyrot hogyan lehet sírrá alakítani, az UAZ sofőrje találta ki. A tanácsára ott helyben, a temetőben vágtam jó sok fenyőágat, és ezekkel béleltem ki a sír falait.
Persze, a mélysége nem volt meg teljesen. De trükköztem egy kicsit: magas peremet húztam fel a szélekre, úgy, hogy ne legyen feltűnő, és ezt a peremet deszkákkal erősítettem meg – amelyeket éjszaka szerencsére még nem fedeztem fel, különben tűzre kerültek volna. Ezek a deszkák precíz, geometrikus formát adtak a sírnak.
A végeredmény tulajdonképpen szép lett. A zászlós, aki addig csak szidalmazott, még keresztet is vetett az eredmény láttán:
– A Kremlben sem csinálták volna jobban, basszus…"
forrás: Takács Réka