Ugrás a fő tartalomra

Az elmúlt évek legsikeresebb detektívregényét írta meg Éric Fouassier

Bár az 1963-ban a franciaországi Saint-Maur-des-Fossés-ban született Éric Fouassier mindig is az írásban lelte örömét, az élet másfelé sodorta. Gyógyszerésztudományból, majd jogból szerzett diplomát, és sikeres tudományos pályát futott be, a gyógyszerésztudomány professzora. Az írástól azonban sohasem szakadt el, első könyve, egy novellagyűjtemény 2005-ben jelent meg. A 2010-es években több regénnyel is jelentkezett, az áttörést azonban az Okkult ügyek irodája-sorozat első része hozta meg számára, amely azonkívül, hogy 2021-ben elnyerte a rangos Prix Maison de la Presse irodalmi díjat, nemzetközi bestsellernek is bizonyult.


Éric Fouassier: Okkult ügyek irodája
Mintha valamiféle sötét felleg borulna Párizsra, amivel a bűnüldözők korábban még nem találkoztak. A felvilágosodás nemcsak a tudomány virágkorát hozta el, hanem azokét is, akik a bűn zsoldjába szegődtek. Az új találmányokat a bűnbandák azonnal a maguk szolgálatába állítják, ami arra ösztökéli a karhatalmat, hogy különleges egységet hozzon létre a bűnesetek felderítésére.
Valentin Verne, a rendőrprefektus első főosztálya második alosztályának nyomozója nemcsak a bűn üldözésében jeleskedik, hanem a kémia és az orvostudomány lelkes tanulmányozója. Az ifjú detektív ideális jelölt a kiemelt ügyekkel foglalkozó Közbiztonsági Brigádba, ahol az új rezsimet fenyegető különös haláleseteket kell felderítenie.
Verne-nek azonban megvannak a saját titkai. Megszállottan üldözi apja nemezisét, Párizs egyik legfélelmetesebb bűnözőjét, akinek pusztán az álnevét ismeri: a Vikárius.
Ám a rejtélyes halálesetekbe egyre mélyebben belebonyolódó nyomozónak arra is rá kell jönnie, hogy a vadász könnyen prédává válhat, és a modern tudomány racionalitása nem nyújt választ mindenre…

"Az év legjobb történelmi regénye. Képtelenség letenni." - Le Magazine de la santé.

"Elsőre úgy tűnhet, mintha csak Sherlock Holmes fiatalabb kiadásával találkoznánk, de az Okkult ügyek irodája minden tekintetben sokkal sötétebb olvasmány. Sötétebb hangulat, cselekmény és korszak. Emellett történelmileg is izgalmas, lebilincselő regény, örülök, hogy rátaláltam!" - Goodreads, olvasói vélemény.

Részlet a könyvből:
"Szembe kell néznie a félelemmel.
Amikor egy üveg törött nyakával felhasította a sátorvásznát, a kisfiú azt hitte, menedéket talált. El sem tudta képzelni, mi várja odabent. A még nagyobb félelem. A lázas tekintetek, a rémült arcok, amelyek saját rettegését tükrözték vissza rá… Most pedig ott kuporog, minden ízében reszketve, összegörnyedve a ragacsos félhomályban. A bent elhelyezett néhány gyertya nem a világítást szolgálja, hanem gondosan kialakított fény-árnyék játék része. A kisfiú úgy érzi, ennél a nyugtalanító derengésnél még az utca mély sötétje is jobb volna. A sötétség, a semmi. Minden jobb lenne, mint ezek a rémisztő látomások, amelyek a nyirkos vászon alatt törnek rá. Ám nem mer mozdulni. Csak lehunyja a szemét. Mintha a szemhéja függönye hatékony védvonalat képezhetne. Mintha elég lenne, hogy eltüntesse az elviselhetetlent.
Mennyi ideig marad így, dermedten? Egy percet, egy órát, egy évszázadot? Fogalma sincs. Szembenéz a félelemmel… gondolatban felkészült rá. Elég erősnek gondolta magát ahhoz, hogy kiszabaduljon a csapdából. Most azonban már semmiben sem biztos. Képtelen akár egyetlen értelmes gondolatot is kisajtolni a koponyájában eluralkodó káoszból. Jeges hideg ragadja magával. Felolvasztja a csontjait.
A távolból fojtottan elérnek hozzá az ünnep hangjai. Zene, nevetés, kiáltások. Odakint, alig néhány méterre tőle gondtalanul hömpölyög a tömeg. Szórakoznak, élvezik az életet. Akár mérföldekre is lehetnének. Már nem számítanak a fiúnak. Nem remélhet segítséget tőlük. Addig nem, amíg a tulajdon rémálma foglya marad. Pedig az imént azt hitte, megváltásra lel a kavargó tömegben. Mezítláb futott az éjszakában. Léptei csattogása a kövezeten, a szabad ég alatt a szíve visszhangjaként hatott. Rémült kalapálás a mellkasában. Találomra, cél nélkül futott a szűk, sötét utcákon. Egyetlen, rövid kis ima támogatta csak erőfeszítésében: »Istenem! Add, hogy ne érjen utol! Inkább meghalok, minthogy újra elkapjon!« Bár nem tudta, a Montreuil városfal mellett elterülő kerületben volt, nem messze Petit-Charonne falvától. Apró házak, rozoga kunyhók, üres telkek és zöldségeskertek vidéke. Lángoló mellkassal, lüktető halántékkal igyekezett a falak takarásában maradni, gondosan kerülte a nyílt tereket. Időről időre visszafordult, hogy levegőhöz jusson, és nyugtalan pillantással fürkészte az éjszakát. Nem volt mögötte senki. De tudta, hogy a Vikárius a nyomába eredt.
Ott volt valahol a sötétben. A szökevény tudta, hogy ha kell, egész éjjel keresni fogja őt. Nem volt más választása, futnia kellett tovább. Felemésztve utolsó tartalékait. Egy örökkévalóság után a gyerek egy hasadékhoz érkezett a nagyvárost körülvevő falban. Besurrant rajta, és futott tovább a rongyos Párizsban, egészen az Ormes sugárútig.
A széles utat időről időre egy-egy lámpás imbolygó fénye világította meg. Az út túlsó végéről, mely egyszerre oly távolinak és oly közelinek tűnt, meghallotta az ünnep moraját, a zene hangjait, a vidám lármát. Nem is gondolkodott. Inkább az ösztönére, mint az ítélőképességére hagyatkozott. Az élni akarására. Mióta elhatározta, hogy kitépi magát a Vikárius karmai közül, az diktálta minden cselekedetét. Az diktálta, hogy fusson, bújjon el, várjon vagy meneküljön."

forrás: Gortva Dániel