HÍRLEVÉL: A nagy sikerű Hamnet című regény szerzője ezúttal a reneszánsz Itália sokszínű világát kelti életre.

Maggie O’Farrell bestsellerszerzőnek eddig kilenc regénye, egy önéletrajza, valamint két gyerekkönyve jelent meg, és számos rangos elismerésben részesült. Férje William Sutcliffe angol író, akivel cambridge-i tanulmányaik során ismerkedtek meg. Az Észak-Írországból származó írónő jelenleg Edinburghban él a családjával.

A nagy sikerű Hamnet című regény szerzője ezúttal a reneszánsz Itália sokszínű világát kelti életre. Lucrezia de’ Medici portréján keresztül kirajzolódik a Medici család élete, a firenzei udvar mindennapjai és különleges szokásai. Lucrezia, Cosimo de’ Medici nagyherceg legkisebb lánya mellőzötten és meglehetősen szabadon éli életét apja firenzei palazzójában: bejárása van a palota legrejtettebb zugaiba, megfigyeli az udvar titkos működését, miközben tág teret enged képzeletének és művészet iránti rajongásának. Ám legidősebb nővére, Maria, Ferrara hercegének jegyese váratlanul meghal, és Lucreziának akarata ellenére a helyébe kell lépnie: Alfonz herceg őt veszi el feleségül, és viszi magával saját udvarába. A fiatal lány egy számára teljesen ismeretlen közegbe kerül, amelyben nehezen igazodik el, ráadásul érkezését nem mindenki fogadja örömmel. A legkiszámíthatatlanabb maga a férje, Alfonz herceg, aki időnként kedves, személyre szabott ajándékokkal és figyelemmel halmozza el ifjú feleségét, de a legváratlanabb pillanatokban előtör belőle a kegyetlen uralkodó, akitől még saját családtagjai is rettegnek. Miközben Lucrezia modellt ül a portréjához, amelynek munkálatait maga Alfonz felügyeli, világossá válik számára, hogy egyetlen szerepet szántak neki: minél előbb örököst kell biztosítania a dinasztiának. De mi történik vele, ha nem teljesíti be a neki szánt sorsot? Maggie O’Farrell rendkívüli részletgazdagsággal és színekkel festi elénk Lucrezia személyiségét és a világot, amelyben boldogulnia kell. Olyan, mintha olvasás közben egy reneszánsz festmény bontakozna ki a szemünk előtt.

Maggie O’Farrell: Egy házassági portré

Egy fiatal lány részletgazdagon megírt,

megbabonázó portréja a reneszánsz Itália díszletei között.

A tizenöt éves Lucrezia di Cosimo de’ Medici elhagyta Firenzét, 

hogy megkezdje házaséletét Ferrara hercegével.

Alig egy évvel később már halott volt.

Halálának hivatalos okaként tífuszt jegyeztek fel, de az a szóbeszéd járta, hogy a férje gyilkolta meg.

„O’Farrell, ahogyan már a Hamnet-ben is olyan csodálatosan tette, ismét egy kevéssé ismert történelmi figurával foglalkozik, és az ő szemszögéből képzeli el a világot… O’Farrell magával ragadja az embert… egyszerűen ellenállhatatlan.” - Washington Independent.

Részlet a könyvből:

Lekuporodott, leült a sarkára. Csak a falon lévő szénserpenyő adott némi fényt. Lucrezia hallotta, amint a többiek távolodnak tőle, a még mindig bömbölő és fel-alá járkáló oroszlánok felé. Hallotta Isabella magas, kérdő hangját, aki a nőstény oroszlánról kérdezősködött, hogy születhetnek-e kölykei hamarosan, és hogy ő, Isabella, kaphat-e egyet közülük, mert borzasztóan szeretne egy saját oroszlánkölyköt. Giovanni és Maria azt mondták: én is, ó, én is, kaphatunk, papa, ugye?

Lucrezia a sötétség síkját nézte, amely mintha lüktetett és dúdolt volna. Egyik végétől a másikig végigpásztázta. Megpróbálta odaképzelni magát a benne lévő lény mellé, megpróbálta elképzelni, milyen érzés lehetett, hogy elfogták egy távoli helyen, majd hajóval Toszkánába szállították, és itt hagyták egy kőcellában. 

Kérlek – fohászkodott, sokkal hevesebben, mint valaha tette a kápolna padsoraiban –, kérlek.

A zsírral márványozott húsdarabból fémes, fanyar szag áradt. Miért nem ette meg a tigris? Nem volt éhes? Túlságosan szomorú volt? Félt az oroszlánoktól?

Lucrezia a mélység nélküli feketeségbe bámult, mozgást, színt, bármit keresve, de vagy a szeme volt túl gyenge, vagy nyilván rossz irányba nézett, mert csupán egy rezzenésnyi mozgást észlelt közvetlenül a palazzo kőfala mellett, és mire elfordította a fejét, hogy lássa, a tigris már majdnem rajta volt.

Folyékony volt a mozgása, mint a kanálról lecsorduló méz. Úgy bukkant elő ketrecének árnyékából, mintha az egész dzsungel úrnője lenne, a sártól mocskos firenzei kőpadló elgördült a mancsai alatt. Nem cicus volt, nem ám. Forrongott, ropogott, bugyogott benne a tűz, pofájának dühödt szimmetriája bámulatba ejtő volt. Lucrezia még soha életében nem látott ilyen szépet, forrón izzó hátát és oldalát, hűs hasát. Lucrezia látta, hogy bundáján a jelek nem csíkok, nem – ez a szó nem volt méltó rájuk. Merész, sötét csipkék voltak, díszíteni, elrejteni termettek, meghatározni és megóvni az állatot.

A tigris egyre közelebb és közelebb lépdelt, engedte, hogy a fény háromszöge ráessen. Szeme Lucreziára szegeződött. Egy pillanatig úgy tűnt, elmegy mellette, ahogy az oroszlán tette. De a tigris megtorpant, megállt a lány előtt. Nem járt máshol az esze, mint az oroszlánnak. Észrevette Lucreziát; ott volt vele; oly sok mindent kellett elmondaniuk egymásnak. Lucrezia tudta ezt, a tigris tudta ezt.

Lucrezia nagyon lassan feltérdelt. A tigris lágyéka ott volt épp mellette: váltakozó fekete jelenlétek és hiányok a borostyánban. Látta, ahogy a lélegzet belép a tigris testébe, majd elhagyja; látta, hol olvad bele az állat törzse érzékeny hasi részébe; látta, ahogyan mancsai lágyan szétterülnek; látta, ahogyan végtagjai megrezzennek. Látta, hogyan emeli magasra csillogó pofáját, a levegőt szimatolva, kiolvasva belőle mindent, amit az mondhat neki. Érezte a belőle áradó szomorúságot és magányt, az otthonától való elszakítottság sokkját, a tengeren töltött hosszú hetek borzalmait. Érezte az ostorcsapások csípését, amelyeket a bestia kapott, a keserű vágyódást a dzsungel párás lombkoronája és az aljnövényzet csábító zöld alagútjai után, amelyekben egyedül ő parancsolt, a perzselő fájdalmat a szívében a rácsoknál, amelyek most körülzárták. Nincsen remény? – kérdezte tőle a tigris. Most már örökre itt maradok? Soha nem térek haza

Lucrezia érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Ilyen egyedül lenni egy ilyen helyen! Ez nem igazságos, nem helyes. Megkérhetné az apját, hogy küldje vissza az állatot. Felvihetnék a hajóra, elhajózhatnának oda, ahol megtalálták, kinyithatnák ketrecének rácsait, és nézhetnék, ahogyan eltűnik a zuzmószakállas, hatalmas fák között. Lucrezia lassan-lassan kinyújtotta a kezét. Bedugta ujjait a vasrudak közti résen, nyújtogatta, nyújtóztatta azokat, egészen a vállüregéből nyújtózott, előrefeszült, arcát a ketrechez szorította.

A tigris bundája ruganyos volt, meleg, puha, mint a pehely. Lucrezia végighúzta az ujjbegyeit az állat hátán, érezte izmai remegését, gerincének gömbölyű csigolyáit. Nem volt különbség a narancssárga és a fekete szőr között, semmi határvonal, ahogyan azt hitte. A két szín átfedte egymást, és nyom nélkül összeolvadt. 

A tigris odafordította színes, bonyolult mintájú pofáját, mintha meg akarná vizsgálni a személyt, aki így simogatja őt, mintha meg akarná állapítani a mozdulat jelentését. A szemébe nézni olyan volt, mintha a lány egy ragyogva izzó, tiltott istenség arcába bámulna.

Lucrezia és a tigris egy pillanatra egymásra néztek, a gyermek keze a fenevad hátán nyugodott, és a lány számára megállt az idő, a világ forgása elcsendesedett. Az élete, a neve, a családja, minden, ami körülvette, visszahúzódott, és semmivé vált. Csak a saját szívét érezte, és a tigrisét, amint ott lüktetnek a bordáik ketrecében, skarlátvörös vért szívnak be, majd lövellnek ki, elárasztva az ereiket. Alig kapott levegőt; nem is pislogott.

Aztán hirtelen kiáltás hallatszott, és Maria sikoltása, „papa, papa, nézd”, és a világ meg a palazzo egy csapásra visszatért. Maria állt Lucreziával szemben, ijesztő fehér alak a sötétben, felemelt karral, figyelmeztető ujja a lányra mutatott. Talpak csattogtak, emberek kiabáltak, és Lucreziát hátulról megragadták, majd hátrahúzták, el a tigristől, eltörve a csuklóját a rácson. Lucrezia hallotta, amint apja parancsokat osztogat, az egyik testvére sikoltozik, a saját hangja pedig egyre azt kiabálja: ne, ne, tegyél le!

Lucreziát ekkor sietve végigvitték a folyosón, apja egyik katonájának karjában. Maria ott volt valahol a közelben, és azt mondta az ő hideg, kioktató hangján, hogy micsoda buta, buta dolgot művelt Lucrezia, meg is ölhette volna a tigris, „én mondtam, hogy túl fiatal ahhoz, hogy velünk jöjjön, vajon mit fog szólni mama, ha meghallja?”. Lucrezia csuklója vadul lüktetett, ujjait csupasznak, sebesnek érezte: még mindig őrizték a meleg szőrzet, a fényes csíkok érintésének emlékét.

Nem gondolt a testvéreire vagy az apjára – nem tudta, hogy mellette, mögötte vagy előtte vannak-e, vagy még mindig az oroszlánoknál álldogálnak. Csak annyit tudott, hogy elragadták valamitől, amit jobban szeret, mint bármi mást a világon, és hogy minden lépéssel nő köztük a távolság. Sírt, könyörgött, hogy tegyék le, engedjék vissza, de senki nem figyelt rá. Szemét a ketrecen tartotta, ameddig csak tudta. Csak nézett és nézett az őt hordozó férfi válla fölött, erőlködve meredt a sötétbe, és látta – ebben utólag mindig biztos volt –, hogy a tigris ránéz egy utolsó pillanatra, majd csíkos farkának örvénylő ostorcsapásával eltűnik, újra beleolvad odúja sötétjébe.

forrás: Takács Réka