Ma debütált a Mehringer első nagylemeze, a 111, amely mellé érkezett 12 vadiúj vizuál is a YouTube-ra.
“Ki az aki megmondja, hogy melyik dolog feljebbvaló a másiknál? Szerintem az a legjobb az egész zenélésben, hogy mindenkinek szól valami, valahogyan, akkor is ha ez másnak nem tetszik. Nincs jó és rossz, mert hát ki is dönthetné el, hogy mi a jó és mi a rossz? Ez a dolog ott eldől, hogy az emberek meghallgatják-e a zenédet vagy sem.” - mondta el Mehringer Marci.
A banda nagylemeze a 111 címet kapta. Ez alapvetően is egy erős szám, az egységet és az újrakezdést szimbolizálja, emellett sokrétűen értelmezhető még, ha a mindössze 1.5 éves fennállásukba jobban betekintünk. Az első nagylemez, az első nagy megmérettetések az életben. Az Ezt is loptuk! című bemutatkozó EP és néhány single után egy érett, zeneileg érdekes, tiszta és piszkos anyagot kapunk egyszerre. Igazán tiszteletreméltó és a zenei alázatról tanúskodik, hogy ezek a fiúk egy trauma után egy ilyen munkát tudtak létrehozni. Egy olyan trauma, baleset után, amely éppen a 111-es kilométerkőnél történt.
A lemez egyik kulcsdala, a 6.5 perces Isten, amellyel a lemez kezdődik. Ez az élet és halál játéka.
“2 nap ébrenléttel írtuk meg a badacsonyi hegy tetején, elbújva a világ elől. Utólagosan derült ki a dalról, hogy valami olyasmit dolgozott fel teljesen tudattalanul, ami velünk 2 hónappal később tényleg megtörtént. Hogy egyetlen pillanat alatt összetört az életünk, aztán újra összeállt. Hát akkor van isten? Vagy nincsen? Az egész ennek a játéka.”
Ebben a számban azt érzi az ember, hogy mindegyik tag meg szeretné mutatni a zeneiségét, a tehetségét, ez egyfajta enumeráció, egy showreel. Talán nem megszokott dolog egy ilyen hosszúságú dallal indítani, azonban ha van mondanivaló és tartalom (gondoljunk anno a Bohemian Rhapsody-ra), akkor nem kell minden dalt rádió hosszúságra visszanyirbálni.
Diverzitás jellemzi az egész lemezt, a fő rockzenei alapokon nyugvó (Piros Marlboro) dark pop/rap vonaltól nem teljesen elkanyarodva találunk az albumon egy kis 80-as évek szintipopot (Nem halok meg senkiért), sőt, egy drum ‘n’ bass (Otthonom) alapra is felkaphatja a hallgató a fejét. Ez a keveredés azt hivatott szemléltetni, hogy a zenében nincsenek gátak.
“Gimiben volt nálunk egy megkülönböztetés: a kispálos leszólta a BSW-t, és aki BSW-t hallgatott, az azt mondta, milyen szar a Kispál. Engem ez valahogy sosem érdekelt, sosem tartoztam sehová, vagy legalábbis sosem akartam. Szerintem az a legjobb az egész zenélésben, hogy mindenkit megszólít valami, valahogyan, akkor is ha ez másnak nem tetszik.”
Összességében arról szól ez a lemez, ami egy gondolkodó 20 éves fiatalt foglalkoztat. Elmenni ebből az országból vagy maradni és megpróbálni építeni valamit? A dalokat átszövi a düh, a szociális szorongás, az otthonról való gondolkodás. A társadalomkritika még akár bulis, dallamos trekkekben is megjelenik (Kurvanagyfalu). Ami talán furcsa, hogy amolyan klasszikus, szerelmes dalt (Eladó) szinte alig találunk a lemezen. A felnőtt témák és a felnőtté válás tematizálják ezt a bemutatkozó lemezt.
“Ez az első olyan lépésünk, amit önerőből tudtunk megalkotni. Benne van mindenünk és még a semmink is. Néhányak szemében, főleg a szakmában vannak előítéletek az olyan emberekkel szemben, akik megjártak bizonyos televíziós tehetségkutatókat. Remélem, hogy ezzel a lemezzel - amit teljesen függetlenül hoztunk össze a saját csapatommal, akikre egyébként nagyon büszke vagyok és innen is köszönöm nekik - sikerül legalább egy kicsit az ő bizalmukat is elnyerni és megmutatni, hogy nem lépcsőfokokat ugrottunk át a létrán hanem verejtékes munkával tapossuk ki a saját utunkat, amelynek ez biztosan az egyik mérföldköve.” - tette hozzá még Marci.
forrás: Fejes Fanni