A szerzőről: Illés Krisztina sok éve már, hogy orvosként gyógyít, 2016 februárjában azonban írni kezdett, így már szavaival is hasonlóan tesz. Gyógyít a Varjú Ikrek immáron második kiadásával, amit ezúttal a Hungarovox kiadó vett szárnyai alá, valamint a Lepketánc Trilógiájával, amelynek első részéről, a ZOÉ könyvéről ITT írtam, de weblapján olvasható szösszeneteivel is. A 2020-as esztendő sok mindent vett el tőlem is, de Krisztinát például ennek a furcsa évnek köszönhetem, akiben egy rendkívül okos, szellemes, jó humorú hölgyet ismertem meg. HÖLGYET, csupa nagy betűvel.
A KÖVETKEZŐ BEKEZDÉS EGY JÓ NAGY ADAG SPOILER!!! Ha nem érdekel, ugord át!
A 173 oldalas könyv története röviden: A sztori egyik helyszínét jelentő erdőben minden megtörténik, ami máshol talán nem. A Varjú Ikrek, avagy Vali és Vili elvesznek, az erdő és a mező lakói (Károgiék, Bölcs Bagoly, Kunkorifarkú, Vöri, Puccos, Cheshire Cat, Tigris, Ordas, Tüskés Tizenkettő, Róka Réka, Müzli és még sokan mások) összeverődnek a hír hallatára a természet parlamentjeként is emlegetett Vén Hársnál. Csapattá alakulnak, tervet készítenek, égen, vízen, földön keresnek, majd az összefogást sikert koronázza.
A Varjú Ikrek története kötetét két nappal ezelőtt vettem kezembe, most pedig már ezt a bejegyzést írom róla. Élmény volt a történet minden sora. Így év elején sokat adott univerzális igazságaival, amelyeket jó volt ismét megemésztenem, elvégre az ismétlés a tudás anyja. Ilyen például, hogy amíg az emberek éveken, de sokszor életeken át tanulják, hogy mi is az a feltétel nélküli szeretet, addig a kutyák már születésük első pillanatában tudják ezt, ezért olyan rövidke földi életük. Hogy pontosan úgy kell bánnunk másokkal, azt kell adnunk nekik, mint amit tőlük várunk el a mi irányunkba. Hogy milyen jó, amikor befogadnak bennünket, csak szomorú, hogy ehhez néha bajnak kell történnie. Hogy ember és állat ugyanarra vágyik: szeretetre, békére. Hogy életünk részvevőit a maguk képességei szerint kell elfogadnunk és butaság egymáshoz hasonlítanunk őket. Ha pedig csapatmunkáról, összetartásról van szó, akkor az akkor a leghatékonyabb, ha mindenki beleteszi, amit csak tud, amire képes, és szívből akarja a cél elérését. Ilyenkor garantáltan siker övezi a belefektetett munkát.
A címoldalon az áll, hogy ez a kiadvány egy "mese gyerekeknek és felnőtteknek" egyaránt. Igaz, mert hiába érhető a gyerekek számára, mégsem egy lebutított alkotásról beszélünk, a felnőtteknek is maximálisan élvezhető, elgondolkodtató. Gyerekekkel való közös olvasása közben olyan témákról beszélgethetünk a kisebbekkel, mint a lustaság, a panaszkodás, a beképzeltség, a segítőkészség, a bölcsesség, a ravaszság, a kitartás, az összefogás, a bocsánatkérés, a megbocsájtás, a jó és a rossz névadás, vagy éppen az elfogadás. A történet szereplői emberek és emberi tulajdonságokkal felruházott állatok. A mű meseszerűségét talán a reménykeltés adja, például azzal a gondolattal, hogy az igaz barátok időnként megmentenek saját butaságainktól (annak következményeitől), vagy hogy a gyermekek tévedéseit a szülők megbocsájtják, merthogy ez a dolguk.
A szerző a természet csodáiról nagyapjától, az állatokról pedig édesapjától tanult rengeteget, ezekből ad át néhány szeletet ebben a műben (pl: a hársok jelrendszere, hangjuk tűz esetén). Krisztina szerzeményéből jól érződik, hogy nagyon szereti, de ami talán ennél is fontosabb, tiszteli a természetet, az állatokat, ami mindenképpen példaértékű, ezért is érdemes átadnunk a kisebbeknek ezt a mesét.
Olvasás közben a zseniális hangulatfestéseknek hála sokszor szinte hallottam, ahogy a Varjú Ikrek történetét a keresztgyerekeimnek olvasom. Egyszer mindenképpen így lesz. Reményeim szerint a természet lágy ölén, a környezet zenei aláfestéseivel, hangos kacajokkal, okos kis kérdésekkel az élet fontos, és kevésbé fontos dolgairól.
"Szellő szabadon járta a világot, sokat látott, hallott és tapasztalt. Ha kellett, felszárította a könnyeket, ha kellett, megcirógatta az arcokat, összeborzolta a hajakat egy kis kacagásért cserébe. Segített a fáradt madaraknak, ha repültek. Elnyomta az óvatlan mancsok után járó neszeket, hogy a vadászok meg ne hallják. Egyik pillanatban itt volt, a másikban már messze járt." (63.oldal)