nikiahatos: Kezdjük a gyökerektől! Nem csak te, hanem tesód, Gergő is a zeneiparban bizonyít. Mi az, amit a
felvidékről hoztatok magatokkal, és szerinted hasznotokra válik ebben a zűrzavaros, nem túl egyszerű
szakmában?
Matyi: Amit felvidékről hoztunk, az szerintem mélyen gyökerezik bennünk. Olyan családban nőttünk fel, ahol mindenki megdolgozott a sikerért, vagy egymás sikeréért. Emlékszem, apukám plusz munkákat vállalt azért, hogy a konziban kifizessék a tandíjat és azért, hogy a mindennapokat tudják nekünk finanszírozni. Mi pedig cserébe sosem voltunk követelőzők. Gyerekkorunkban tudtuk, hogy akkor van ajándék, mikor szülinap van, vagy ünnep. A szülők lehet máshogy vélekednek erről, de nem emlékszem, hogy bármikor bármiért is hisztiztünk volna a játékboltban. Szóval a legfontosabb szerintem, amit magunkkal hoztunk, az az alázat. Úgy gondolom, általában jól nevelt vagyok és tudom, hogy kivel hogyan kell viselkednem, bár néha felb*szom magam és akkor nem vagyok túl diplomatikus. Gondoltunk egy nagyot, 15 évesen felköltöztünk Szlovákiából Pestre, kvázi 0 tapasztalattal és ismerőssel. Nem volt protekció, amit elértünk azt én, mi értük el, alázattal, erre vagyok a legbüszkébb!
nikiahatos: Fel tudod idézni azt a pillanatot, amikor elhatároztad, hogy valamilyen formában zenével szeretnél majd foglalkozni?
Matyi: Emlékszem, amikor kisgyerekként nagyszüleim között az ágyból néztük a Dáridót. Láttam a műsorban a TNT-t, a Fiestát, a Bon-Bont, Hevesi Tamást és sok más zenekart és akkor gondoltam először arra, hogy ez mennyire menő. Zongorázni akkor még valószínűleg nem is tanultam, de keresztapám mindig Beatles dalokat játszott a zongorán, miközben én az ölében ültem, ezért az egész gyerekkoromat ebben a szellemben töltöttem. Volt is keresztapámnak egy kijelentése, miszerint ő John Lennont fog belőlem nevelni. Ezt nem teljesítette, de pár mulatóst azért le tudok kísérni.
nikiahatos: Akkor keresztapudnak köszönhető, hogy végleg a zongora lett a hangszered?
Matyi: A zongora az valamilyen szinten adott volt, mert gyerekkorom óta zongora felett ültem. Próbálkoztam mellette később dobbal, gitárral, nádi hegedűvel, de ezeket annyira nem éltem. Úgy gondolom, hogy ha valaki zenélni akar, akkor a zongora az az alaphangszer, az összes többi könnyebben átlátható akkor, ha ezt már ismered. Meg az olyan csajozós tudod, Claidermann, kis für Elise. Nem bánom, sőt nagyon örülök, hogy a zongora maradt a fő hangszerem! Hangszerelem!
nikiahatos: Nem „csak” zenélsz, szerzőként is aktív vagy, például neked (is) köszönhetjük Freddie Napló-ját. Sokan beérik azzal, hogy játszanak, miért tartottad fontosnak, hogy rálépj a szerzők útjára?
Matyi: Egyik nagy bajom saját magammal, hogy nagyon kevés dolog köt le az életben, nagyon kevés dologra tudok hosszútávon fókuszálni. A zene egyértelműen az, amivel kelek és fekszem, ami a mozgatórugója az életemnek. Illetve, ha egészen pontos akarok lenni, akkor mielőtt lefekszem, nem hallgatok zenét, mert akkor nem tudok elaludni. A zene minden oldalról érdekel. Vannak ötleteim, szeretem azokat meghangszerelni, szeretem felvenni őket. Szóval onnantól kezdve, hogy valaki beleénekel a mikrofonba, egészen addig, hogy megjelenik a dal, az engem nagyon foglalkoztat. Egy zenész alapvetően alkotó és a női éne dominál, hiszen mindig a nő volt az, aki világra hoz és a férfi, aki megóvja azt. Minden zenész tudna dalt írni, csak nem feltétlenül rádiós slágert. Alapvetően az alkotó énje minden zenészben benne van, csak nem mindenki ad neki teret. Régebben is írtam dalokat, de úgy igazán két éve kezdtem el ezzel foglalkozni komolyabban. Volt pár próbálkozásom, amik nem arattak sikert. Az első tényleges siker, mikor napi háromszor taggeltek az Insta sztorikban a barátaim, hogy a rádióban az én dalom megy, az tényleg a Napló volt. Azt gondolom, azért lett sikeres, mert ezt a dalt semmilyen szempontból nem engedtem el. Úgy értem, hogy nem volt olyan, hogy oké, megcsináltam a hangszerelést és továbblöktem, hogy én elvégeztem a feladatomat, hanem az elejétől fogva a kezemben tartottam a dalt. Nyilván, nem én éneklem, de annak ellenére saját gyermekemként kezelem. Alapvetően mindig nagyokat álmodtam, lehet néha túlságosan is, de mindig sikerült elérnem a célom, még ha néha meg is kellett fizetnem az árát. Szeretem az alkotást, szeretem, amikor létre kell hozni valamit, szeretem az inspiráló embereket. Nagyon sokat kérdezek és úgy gondolom, hogy sokat is tanulok közben.
nikiahatos: Korábban említettem már, hogy a zeneipar sokkal nehezebb, mint ahogyan azt sokan, külső szemmel feltételeznék. Érezted már azt, hogy könnyebb lenne feladni, és valami teljesen mással foglalkozni? Ha igen, mi tartott mégis itt?
Matyi: Olyan nem volt, hogy azt éreztem volna, hogy abba kellene hagynom és más pályát választanom. Olyan volt, nagyon hosszú ideig, hogy mások azt éreztették velem, hogy más pálya kellene. Az a szokásos, normális pálya. A megszokott. Szeretem a megszokottat, ha az otthonomról, a lelki békémről van szó. De életvitelben, gondolkodásban nem vagyok normális, nem is tudnám azt az életet élni. Tulajdonképpen nem értek a normális élethez. A normális ember a pénz miatt dolgozik, míg a zenészek az alkotás öröme miatt és ebből keresünk pénzt is. Nem ugyanaz a két cél és a két hozzáállás. Persze, nagyon sokszor elbizonytalanodom, de úgy, ahogy a kasszás nénit nem állíthatom fel, hogy mostantól zenélj, úgy én sem tudok beülni a kasszába és nem is szeretnék. Zenésznek lenni egy szakma, sok gyakorlás, tapasztalat, alázat és elszántság.
nikiahatos: Ez az idei esztendő alaposan felrázta ez előadók életét. Te hogyan élted meg az eltelt fél évet?
Matyi: Az elmúlt fél évet nagyon rosszul éltem meg. Sem a hangszerem nem volt nálam, sem a gépem, amin dolgozni tudok, szóval semmi, ami az életemhez kapcsolódik. Depressziós lettem és bizonytalan. Erre nem volt senki felkészülve sem zenészként, sem máshogy. Kihúzták alólunk a talajt, mi meg elhasaltunk. Nem bírok egy helyben ülni, anyukám mindig rám szólt, mert ebédkor a kanállal a tányéron doboltam. Annak ellenére, hogy idén lettem 30 éves, én szívből gyűlölöm ezt az évet. Jó dolgot nem is igazán tudnék említeni belőle sajnos, de Molnár Tomi barátom mindig azt mondja, hogy innen szép nyerni.
nikiahatos: Van olyan célod zeneileg, amit szeretnél elérni? Egy bizonyos előadónak dalt szerezni, vagy valamilyen színpadon, produkcióban játszani?
Matyi: Pár éve van egy olyan vágyam, hogy később, amikor már lecsillapodott a rock and roll és elfogy a whisky, akkor filmzenéket szeretnék írni. Titkos vágyam még, hogy egy koncerten majd én vezényelhessem a saját dalaimat. Az menő lenne, ha ott hadonásznék ősz hajjal, frakkban. De egyébként, amit ezidáig elértem, én már arra is nagyon büszke vagyok és remélem, hogy a szeretteim is.