Alapvetően a legtöbb kritika negatív véleménnyel van a Getawayről. Leginkább a „megfáradt”, „kiégett” jelzőkkel illették a zenekart már a 2011-es lemeznél is, ugyanúgy, ahogy annak idején 1995-ben a One Hot Minute lemez esetében is (akkor történetesen a Jane’s Addiction soraiból ismert Dave Navarro tépte a húrokat). Le kell azonban szögezni, hogy az utolsó két lemez egyáltalán nem rossz, csak másfajta megközelítést igényelnek. Nyilvánvaló, hogy Anthonyék sem lesznek már fiatalabbak, azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek olyan alkotásokat kiadni a kezükből, melyek igenis kiállják az idő próbáját.
Az előzetesen kiszivárogtatott három dal (sorrendben a Dark Necessities – gyakorlatilag a lemez ultimate slágere, a címadó, plusz a személyes kedvencem, a We Turn Red) nem okozott csalódást, nagyjából sejthettük már mire számítsunk. A hagyományokkal szakítva a produceri teendőket ezúttal a legendás Rick Rubin helyett egy Danger Mouse névre hallgató úriember látta el, aki kissé más gondolkodásmódot képvisel. Az ő javaslatára egyfajta modernizált, mondhatni szoftosabb hangzás alakult ki, de ez egyáltalán nem hat idegenül a csapattól. A bő ötvenperces anyagon változatos stílusú dalokat sikerült felsorakoztatni. A kezdő címadó például egy lightosabb, introvertáltabb tétel, középtempójával gyakorlatilag beúszik a hallójáratokba. Nagyobb dinamikai változásra azonban még várnunk kell. A Sick Love és a Go Robot üde színfoltjai az albumnak, bár lehet, hogy a legtöbb ősrajongónál pont ezek verik le a biztosítékot. Kellemes, funkyba hajló tételek, fogós dallamokkal, emlékezetes refrénnel. Érdekesség, hogy előbbiben maga Sir Elton John működik közre zongorán.
Ezúttal a szövegek nagyrésze is intimebb a szokásosnál, elvileg Anthony magánélete ihlette oroszlánrészüket. Kiemelném még a Feasting on the Flowerst, nagyszerű a zongorabetét a középrészben. Kicsit mintha az előző albumos Even You, Brutus kistestvére lenne. Ha az előbb a dinamikáról beszéltünk, el is érkeztünk a soron következő dalhoz, a Detroithoz. Itt megmutatkozik az a hamisítatlan dob-basszus összhang, mely az ősidők óta jellemzi a zenekart. Chad Smith és Flea tökéletes harmóniában bombabiztos alapokat hoz, óraműpontossággal beütött harangjátékkal megspékelve. Josh, habár jóval kevésbé technikás gitáros, mint elődje, szólói is más sémára épülnek, becsülettel megállja a helyét az albumon. A lemezt utolsó harmadában felcsendülő This Ticonderoga visszakacsint a korai éra hangulatához, az Encore végtelen nyugalmat áraszt, míg a záró Dreams of a Samurai a maga nehezebben emészthető valójával inkább az old-school fanoknak adhat örömre okot.
Összegezve tehát nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek a média beállítja. Megérte 5 évet várni erre az anyagra, hiszen a Chili úgy újult meg, hogy közben legfontosabb vonásait büszkén megőrizte.
Írta: Bodnár Balázs