Trádler Henrietta: "A kulturális élmények - legyen szó egy kiállításról, színházi előadásról vagy koncertélményről - új nézőpontokat nyitnak meg." INTERJÚ!

Az Az igazi Édes Annák című kötet megjelenése apropóján Trádler Henrietta társadalomtörténésszel beszélgettünk arról, hogyan válhatnak a történelem peremére szorult házi cselédek életei egy izgalmas, mozaikszerű történelmi nyomozás alapjává. A szerző a 19–20. század fordulójának budapesti cselédvilágát idézi meg, olyan nők sorsán keresztül, akik gyakran csak töredékes forrásokban maradtak fenn, mégis sokat elárulnak a korszak társadalmi viszonyairól. Henriettával érintettük az olvasási szokásait, a szerkesztői kéréseket, valamint a kulturális élményeket is.

Mi volt az az első könyv, amely olvasóként meghatározó, fontos volt számodra?
Mint mindenki, én is elolvastam a gimnáziumi kötelező olvasmányokat, de az első igazán meghatározó olvasmányélményeim az egyetemi éveimhez kötődnek. Már korán elkezdett érdekelni a társadalomtörténet, ezért a historiográfia kurzus ajánlott és kötelező irodalmát is végigolvastam. Az egyik első igazi "aha-élményt" Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou című műve jelentette számomra.
A könyv egy 14. századi dél-francia falu mindennapi életét, társadalmi kapcsolatait és vallási hiedelmeit mutatja be az inkvizíciós jegyzőkönyvek alapján. Bár a művet szakmai szempontból számos kritika érte - például amiatt, hogy a szerző a forrást kiragadta eredeti kontextusából, illetve az eredeti latin helyett francia fordítást használt -, és később ugyanezt a forrásanyagot egy másik történész egészen eltérő szemlélettel dolgozta fel, számomra mégis meghatározó maradt.
Le Roy Ladurie ugyanis nem a nagy történelmi eseményekre, hanem a középkori emberek hétköznapi problémáira - a szerelemre, a családi konfliktusokra, a pletykákra és a mindennapi kapcsolatokra - irányította a figyelmet, amelyek sokszor meglepően hasonlítanak a mai emberek élethelyzeteire. Ennél a könyvnél éreztem először, hogy egyszer én is szeretnék hasonló módon, a hétköznapi emberek történetein keresztül mesélni a múltról, még ha valószínűleg sok más hallgatóban is hasonló érzéseket keltett ez a mű.

Milyen olvasási szokásaid vannak?
Egyetemista koromban, majd társadalomtörténészként rengeteget olvastam, elsősorban szakirodalmat. Különösen közel áll hozzám a mikrotörténetírás, ezért nagy hatással voltak rám Natalie Zemon Davis, Robert Darnton, Carlo Ginzburg, Peter Burke és Le Roy Ladurie munkái. Az ő írásaik megerősítettek abban, hogy a hétköznapi emberek történetein keresztül is sokat megérthetünk egy korszak társadalmáról.
Az elmúlt években kevesebb időm jutott olvasásra, de továbbra is szívesen veszek kézbe életrajzi műveket és memoárokat. Különösen érdekesnek tartom, hogy egy életrajzíró miként konstruálja meg a főszereplő alakját, illetve hogy egy memoár szerzője hogyan építi fel saját önképét és narratíváját. Ez az érdeklődésem nagyrészt Kövér György privát történelem kurzusainak köszönhető, amelyek ráirányították a figyelmemet az önéletírások és az emlékezet történeti értelmezésének kérdéseire. Legutóbbi meghatározó olvasmányélményem Alekszej Navalnij Hazafi című kötete volt, amely egyszerre politikai vallomás és tudatosan felépített önéletrajzi narratíva.
Egy jó barátom ajánlására az utóbbi időben francia kortárs regényeket is olvasok, különösen azokat, amelyek az osztályváltás, a társadalmi mobilitás és a társadalmi egyenlőtlenségek kérdéseit dolgozzák fel. Didier Eribon és Édouard Louis művei nagy hatással voltak rám, és ezekhez kapcsolódva vettem újra elő Éber Márk Áron A csepp című munkáját is, amely a hazai középosztály és társadalmi viszonyok elemzésével foglalkozik.
Úgy érzem, elsősorban a társadalmilag érzékeny művek állnak hozzám közel, legyen szó szépirodalomról vagy tudományos munkáról. Az ilyen könyvek nemcsak gondolkodásra késztetnek, hanem segítenek mások élethelyzetének és társadalmi tapasztalatainak megértésében. Ugyanakkor mindig az az érzésem, hogy még sokkal többet olvashatnék.

Mikor, hogyan jött az ötlet, az ihlet, hogy magad is írj?
Történészhallgatóként, majd PhD-hallgatóként a publikálás a szakmai képzés természetes része volt. Több kutatócsoportban is dolgoztam, ezek közül az egyik első meghatározó élményem a Mátay Mónika vezetésével zajló kutatás volt, amely a tiszazugi arzénes mérgezéseket dolgozta fel.
A projekt eredményeként jelent meg 2017-ben a Méregkeverők című kötet, amely az 1929-ben kirobbant botrányt és a Tiszazugban történt arzénes mérgezések társadalmi hátterét vizsgálta. A kutatás azt mutatta be, hogy a helyi asszonyok arzénnal mérgezték férjeiket, idős hozzátartozóikat vagy nem kívánt családtagjaikat, és az eset a korszak egyik legnagyobb bűnügyi szenzációjává vált.
A kutatócsoport BA-, MA- és PhD-hallgatókból állt. Ez a sajátos, különböző képzési szinteket összekapcsoló felállás Mátay Mónika oktatói innovációja volt, amely rendkívül sikeresnek bizonyult, és egy inspiráló szakmai műhelyt hozott létre. Nemcsak Mátay Mónikától, hanem a tapasztaltabb doktoranduszoktól is rengeteget tanultunk, miközben egy összetartó közösség formálódott, amelyben sokan szakmailag együtt nőttünk fel.
Én a projekt sajtócsoportját vezettem, ami kiváló lehetőséget adott arra, hogy fejlesszem kommunikációs és szervezési készségeimet, valamint megtanuljam, hogyan lehet egy csapatot koordinálni. Ezeket a tapasztalatokat ma is nap mint nap hasznosítom projektmenedzserként.
A Méregkeverők csak az első volt a kötetek és publikációk sorában; azóta számos további tanulmány és kötet elkészítésében vettem részt.

Milyen érzés volt először a kezedben tartani az első kész művedet?
Az első tanulmányomat 2013-ban írtam A cinkotai Kékszakáll címmel. A szöveg egy Mátay Mónika által tartott kurzus keretében született, majd az ott végzett munka önálló kutatássá nőtte ki magát. A kurzus témája az ellenkultúra volt, amelynek részeként bűnügyi ponyvákat kellett elemeznünk. A kutatás során az Országos Széchényi Könyvtárban találkoztam először Kiss Béla, a cinkotai bádogosmester történetével, amely azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
A fennmaradt források alapján Kiss Béla - társával, Nagy Jánossal együtt - legalább hét nőt gyilkolt meg. Módszere az volt, hogy házassági hirdetéseket adott fel, és olyan, többnyire magányos, bizonytalan egzisztenciájú, hozománnyal rendelkező nőket keresett, akiket házassági ígéretekkel megtévesztve kifosztott, majd megölt. Áldozatai között több cselédlány is volt, akik a nagyvárosban különösen kiszolgáltatott helyzetben éltek. Az ügy országos szenzációvá vált, amikor a nyomozás során előkerültek a holttesteket rejtő bádoghordók. Kiss Béla időközben katonai szolgálatra vonult be, és a hivatalos közlés szerint 1917-ben tífuszban halt meg, bár halálának körülményeit sokáig legendák övezték.
Ez a kutatás jelentette számomra az első találkozást a "cselédkérdéssel". A forrásokból kirajzolódott egy társadalmi csoport: a harmincas éveikben járó, házasságra vágyó, gyakran cselédként dolgozó nők világa, akik kiszolgáltatott társadalmi helyzetük miatt könnyen váltak csalások és bűncselekmények áldozatává. Ekkor kezdett igazán érdekelni a városi cselédek története, amely később kutatásaim egyik központi témájává, majd doktori disszertációm alapjává vált.

Mit szeretsz az írásban? Mik a nehézségei?
A kutatásban, így az írásban számomra a kettő összekapcsolódik; mindig azt szerettem - és ma is azt szeretem a legjobban -, hogy egy addig ismeretlen ember életútján keresztül egy tágabb társadalmi problémát lehet feltárni és megérteni. Egyetlen élettörténet sokszor többet elmond egy adott korszakról, mint a statisztikák vagy az általános társadalmi leírások. Éppen ezért mindig a hétköznapi emberek történetei voltak a legizgalmasabbak.
Visszatekintve a doktori disszertációmra különösen érdekes látni azokat a kérdéseket, előfeltevéseket és prekoncepciókat, amelyekkel a kutatást elkezdtem. Voltak közöttük olyanok, amelyeket a források megerősítettek, és olyanok is, amelyeket a kutatás során felül kellett vizsgálnom. Ez a folyamat arra tanított meg, hogy a történész feladata nem a saját elképzeléseinek igazolása, hanem a forrásokból kirajzolódó valóság feltárása és megértése.
Kutatóként mindig a "kisember" (ordinary people, menu peuple) érdekelt, az a hétköznapi szereplő, aki nem pusztán elszenvedője a történelmi folyamatoknak, hanem saját sorsának aktív alakítója. A cselédek históriái különösen jól mutatják ezt. Kovács Magdolna sem egyszerűen áldozat volt, hanem olyan nő, aki ki akart törni társadalmi helyzetéből. Jobb életre, házasságra és családra vágyott, majd beleszeretett egy nála tíz évvel fiatalabb férfiba, aki rablásra ösztönözte. Magdolna meglopta munkaadóját, a lopás lelepleződése után pedig a közöttük kialakult heves vita során olyan súlyosan megsebesítette az asszonyt, hogy az belehalt sérüléseibe. Az ilyen történetek számomra nem elsősorban bűnügyi esetek, hanem annak lenyomatai, hogy a társadalmi kiszolgáltatottság, a szegénység és a felemelkedés vágya milyen tragikus döntésekhez vezethetett.

Hogyan hatnak rád a határidők és a szerkesztői kérések?
Projektmenedzserként a folyamat másik oldalát is jól ismerem, ezért tisztában vagyok azzal, hogy a határidők betartása és a gördülékeny együttműködés mennyire fontos a szerkesztőség számára. A munkám során hozzászoktam a pontos tervezéshez és a felelősségvállaláshoz, így a határidők teljesítése számomra nem jelent problémát.
A szerkesztői és lektori észrevételeket mindig nyitottan fogadom. Ha egy javaslat megalapozott, örömmel elfogadom és beépítem a szövegbe, mert úgy gondolom, hogy a jó szerkesztő érdemben hozzájárul egy publikáció minőségéhez. Ha azonban szakmai okokból más álláspontot képviselek, azt igyekszem érvekkel alátámasztva, konstruktív módon megfogalmazni.
Hiszek abban, hogy a tudományos publikáció nem egy magányos alkotói folyamat, hanem közös munka. A szerző, a szerkesztő és a lektor egy projekt különböző szereplői, akik ugyanazon a célon dolgoznak: a lehető legjobb szöveg létrehozásán. Projektmenedzserként ezt a szemléletet a mindennapi munkám során is alkalmazom, ezért természetes számomra az együttműködés, a párbeszéd és a közös megoldáskeresés.

Miért tartod fontosnak az olvasást?
Manapság rendkívül felgyorsult világban élünk, ahol nap mint nap óriási mennyiségű információ ér el bennünket. Az információ azonban önmagában még nem tudás. Számomra az olvasás éppen ezért egyfajta lelassulást jelent: lehetőséget arra, hogy elmélyedjek egy témában, új összefüggéseket fedezzek fel, és kritikusan gondolkodjak a körülöttem lévő világról.
Történészként és projektmenedzserként egyaránt fontosnak tartom a folyamatos tanulást és önképzést. Mindkét hivatás gyorsan változó környezetben működik, ahol csak akkor lehet jó döntéseket hozni, ha az ember nyitott az új ismeretekre és képes alkalmazkodni a változásokhoz. Úgy gondolom, hogy az olvasás nem csupán a szakmai fejlődés eszköze, hanem annak is feltétele, hogy kíváncsi, gondolkodó és hosszú távon is agilis maradjon az ember.

Mit tudhatunk Az igazi Édes Annák alkotásai folyamatáról? Honnan jött az ötlet ehhez a témához?
Az igazi Édes Annák című, a Jaffa Kiadónál megjelent könyvem a közel négyszáz oldalas doktori disszertációm átdolgozott, szélesebb olvasóközönségnek szánt változata. A kötet a 19–20. század fordulójának budapesti házi cselédjeit vizsgálja, különös figyelmet fordítva azokra a nőkre, akik bűncselekmények, társadalmi kirekesztettség vagy rendkívüli életútjuk miatt kerültek a fennmaradt forrásokba.
A kutatás során az egyik legnagyobb történészi kihívás az jelentette számomra, hogy hogyan lehet rekonstruálni olyan emberek életét, akik szinte semmilyen személyes nyomot nem hagytak maguk után, és akiknek történeteit csupán bírósági iratokból, rendőrségi dokumentumokból, újságcikkekből vagy levéltári töredékekből ismerhetjük meg. Éppen ez a forráshiány tette különösen izgalmassá és egyben nehézzé a munkát: a szétszórt mozaikdarabokból kellett egy-egy életutat és azon keresztül egy társadalmi világot felépíteni.
A kutatás során a különböző forrásokból előkerülő apró információkat úgy kellett egymáshoz illesztenem, mint egy kirakós játék darabjait. Egy bírósági jegyzőkönyv, egy újsághír vagy egy levéltári dokumentum önmagában csak töredéket mutatott, de együtt már kirajzolódott egy emberi sors és egy társadalmi közeg. Ez a munka nemcsak alapos forrásismeretet, hanem rengeteg kreativitást, kitartást és egy átfogó kutatói víziót is igényelt. A több éven át tartó kutatás során éppen ez jelentette a szellemi kihívást.
A könyv egyik központi témája - ahogyan a címe is jelzi - az "igazi Édes Annák", vagyis azok a valós cselédlányok, például Schmidt Anna és Kovács Magdolna története, akik gazdájuk ellen fordultak, és akik részben inspirálhatták Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényét. A kutatás során magam is arra a felismerésre jutottam, hogy ezek a nők nem egyszerűen elkövetők vagy áldozatok voltak, hanem a szegénység, a társadalmi kiszolgáltatottság és a társadalmi egyenlőtlenségek összetett hálójában próbálták alakítani saját életüket.
Társadalomtörténészként mindig is fontosnak tartottam, hogy a történelem ne kizárólag a híres emberek történeteiből álljon. Meggyőződésem, hogy a névtelen cselédek, prostituáltak vagy akár bűnelkövetők életútja ugyanúgy fontos része a múltnak, és sokszor többet árul el egy korszak működéséről, mint a nagy politikai események. Éppen ezért a könyv egyszerre társadalomtörténeti kutatás, történeti nyomozás és módszertani reflexió arról, miként lehet megszólaltatni azokat, akiknek a hangja a történelmi forrásokban alig maradt fenn.

Milyen kulturális élménnyel töltődsz leggyakrabban?
Számomra a kulturális élmény nem csupán kikapcsolódást jelent, hanem a folyamatos szellemi inspiráció egyik legfontosabb forrása. Rendszeresen járok múzeumokba és kiállításokra, figyelemmel követem a hazai és külföldi kulturális eseményeket. Budapesten gyakran látogatom a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum időszaki tárlatait, utazásaim során pedig igyekszem felkeresni a jelentős múzeumokat is. Legutóbb a párizsi Louvre-ban jártam, de egy-egy izgalmas kiállítás kedvéért Bécsbe is szívesen ellátogatunk.
A színház szintén része az életemnek. Férjemmel igyekszünk rendszeresen előadásokat látogatni, különösen kedveljük Pintér Béla darabjait; egyik kedvencünk a Kaisers TV, Ungarn volt, de legutóbb hatással volt rám John Arden Élnek, mint a disznók című művének feldolgozása is, amelyet egyik színész kollégám társulata vitt színpadra. Különösen jó érzés volt, hogy a munkahelyi csapatunkból is többen együtt mentünk el az előadásra, hiszen a kollégáim nyitottak és támogatóak a művészeti kezdeményezések iránt, a könyvemet is örömmel fogadták.
Gyakran járok jazzkoncertekre, kedvenc helyszíneim egyike a Budapest Music Center Opus Jazz Clubja, ahol legutóbb a Cafuné bossa novát játszó együttes koncertjét hallgattuk meg. Persze szívesen járok könnyűzenei koncertekre is, barátaimmal rendszeresen látogatjuk például Péterfy Bori vagy a Blahalouisiana fellépéseit.
Úgy gondolom, hogy a kulturális élmények - legyen szó egy kiállításról, színházi előadásról vagy koncertélményről - új nézőpontokat nyitnak meg, fejlesztik a kritikai gondolkodást, miközben segítenek kiszakadni a mindennapok rohanásából. Számomra ezek az élmények szorosan kapcsolódnak a történészi szemléletemhez is: a művészeten keresztül is jobban megérthetjük az embert és a társadalmat.

Inkább a spontán kulturális élményekkel sodródsz, vagy az előre megtervezett programokat szereted jobban?
Alapvetően nyitott embernek tartom magam, ezért szívesen kipróbálok új programokat, kulturális eseményeket. A tapasztalataim azt mutatják, hogy a legemlékezetesebb élmények sokszor nem a gondosan megtervezett alkalmakból, hanem a spontán döntésekből születnek. Éppen ezért igyekszem nyitott maradni az új impulzusokra; a kíváncsiság és a spontaneitás nemcsak kulturális élményekkel gazdagít, hanem a személyes fejlődésem és a kreativitásom forrása is egyben.

Hogyan látod a jövőd?
Öt éve dolgozom a versenyszférában projektmenedzserként, és nagyon szeretem a munkámat. Szerencsésnek érzem magam, mert egy támogató munkahelyi közegben dolgozhatok, ahol fantasztikus kollégák vesznek körül, és a közvetlen vezetőmtől nap mint nap rengeteget tanulok. Különösen inspirálónak tartom a vele való közös munkát, mert szakmai tudása és vezetői szemlélete folyamatos fejlődésre ösztönöz.
Projektmenedzserként komoly szakmai ambícióim vannak: szeretném továbbfejleszteni a soft skilljeimet a konfliktuskezelés és a vezetői készségek területén, emellett pedig mélyebben megismerni a különböző projektmenedzsment-módszertanokat. Ezért rendszeresen olvasok a témában szakirodalmat, és tudatosan keresem azokat a lehetőségeket, amelyekkel fejleszthetem magam.
Bár első pillantásra a történész és a projektmenedzser hivatása távolinak tűnhet egymástól, úgy gondolom, mégis sok hasonlóságot mutatnak. Mindkettő rendszerszemléletet, kitartást és komplex problémák kezelését igényli. Ahogyan történészként különböző forrásokból kellett összeállítani egy-egy hiteles narratívát, úgy projektmenedzserként is sokszor eltérő érdekeket, információkat és szereplőket kell összehangolni egy közös cél érdekében. Mindkét területen elengedhetetlen az elemző gondolkodás, a precizitás és az a képesség, hogy az ember az apró részletek mögött meglássa az összefüggéseket. Úgy érzem, hogy a történészként megszerzett készségek jelentős előnyt jelentenek projektmenedzserként, miközben a versenyszférában szerzett tapasztalataim a kutatói munkámban is új szemléletet adnak.

szerkesztette: Hatos Niki
fotó: Farkas Dávid