Szombaton érkezik Mohácsi Balázs Újabb narancsok gurulnak el regénye

Június 6-án kerül a könyvesboltokba Mohácsi Balázs első regénye, az Újabb narancsok gurulnak el, amelyet a Prae Kiadó jelentet meg. A kötet szerkesztője Péczely Dóra, az olvasószerkesztő L. Varga Péter, a borító Schuller Mária és a szerző kollázsának felhasználásával készült Szabó Imola Julianna munkája.

A bemutatót június 6-án 19 órától tartják Budapesten, a Nyitott Műhely-ben (Ráth György utca 4.), ahol a szerzővel Németh Gábor beszélget. A könyvhöz kapcsolódó dedikálás az Ünnepi Könyvhéten lesz a Vörösmarty tér területén, a Prae Kiadó 74-es standján, június 13-án 17 órakor.

A regény egy költő íróvá válásának folyamatát állítja középpontba, miközben a személyes veszteség és a kulturális örökség viszonyát bontja szét. A történet kiindulópontja egy lezárt verseskötet érvényvesztése az apa halála után, amely kérdésessé teszi a korábbi alkotói pozíciót és a családi, irodalmi hagyományokhoz való viszonyt.

A kötet szerkezete és formanyelve tudatosan bontja le a műfaji határokat. Próza, vers, esszé, novella, autofikciós és dokumentarista elemek keverednek benne, miközben tipográfiai és kompozíciós játékok is megjelennek. A szöveg egyszerre működik irodalmi kísérletként és narratív rekonstrukciós próbálkozásként, amely a lezárt életszakaszok és az újraértelmezett identitás határtereit vizsgálja.

RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL:

"Annyi próbálkozás után egyértelmű: annak kell lennie az első mondatomnak, hogy. Hogy megadta az élet ma dél körül. Hogyan fogom elfelejteni a szagot. A látványt. Meg tudom-e. El tudom-e. Mit nem fogok megírni. Mit nem szabad. Mit másképp. Anyám azt fogja mondani, ezt nem szabad. Anyám veszekedni fog velem, miután elolvassa, hogy ezt nem lett volna szabad. Hogyan fogom tudni elmagyarázni neki, hogy mi mást, ha nem ezt. Vagy – ha és amennyiben elhiszem, komolyan gondolom, ezt magam sem tudom még – hogy ez terápiás írás lenne. Mindenesetre hangsúlyozni a sorsközösséget: nem veled, vele, veletek, velük vagyok indiszkrét, hanem magammal is, tehát magunkkal. Mindannyiunkkal. Cioran szerint "Az őszinteség fényűzését csak az az író engedheti meg magának, akinek nincs közössége. Senkihez sem szól, legfeljebb önmagához." Vagy Michal Habajtól emeljek ki patetikus idézetet? "A billentyűzetem fölé hajolva / Őriztelek"? (Mottóügyek.) Lehet, hogy inkább térjünk vissza oda, hogy mi mást, ha nem ezt. Kicsit később, sokadik gondolatként az is eszembe jutott, mi lesz a címmel. Maradhat-e a cím, hogy a cím az marad-e, aminek szántam, nem lesz-e, nem válik-e félreérthetővé? Még később az válik kérdéssé, milyen címmel, melyikkel? És mi lesz az anyaggal? A versekkel, a szöveggel, a salakkal és a testtel? És te nem jössz közelebb, csak épp annyira, amennyire távolodsz. És valaki hazafelé vándorol, fájlokat rak a számítógépbe, akár virágokat a vázába. És valaki idéznivaló sorokat keres egy vastag verseskötetben.
A hátamon fekszem, a plafont nézem, a sarokban egy inváziós katica mászkál jobbra-balra, előre-hátra. Egy argentin zenekar kislemezét hallgatom, ami pár napja eszembe jutott a semmiből, valamikor 2016-ban találtam rájuk a YouTube-on, akkor néhány hétig sokat hallgattam a lemezeiket, ez volt a kedvencem, pedig kék a borítója. Ez a fiú megölt egy motoros rendőrt. A Wikipédia-oldaluk szerint a Pixies, a Ramones, a Weezer, a Sonic Youth és a The Velvet Underground voltak rájuk hatással, ezeket én is bírom.

Amikor délelőtt 10 körül elkezdett a létrán mászni, nem tudta, mi vár rá. Azzal a szomorú ténnyel, hogy testileg aligha van felkészülve a feladatra, nem volt idő törődni, hiszen két alternatíva jöhetett volna még szóba: (1) a hatvanéves anyja mászik be helyette, vagy (2) a késlekedést vállalva kerítenek egy vadidegent, aki – miért is? – bemászik helyettük. Egyiknek kevesebb realitása volt a másiknál.
Miután átmászott a kerítésen, az anyja követni akarta, mondta neki, hogy hatvanéves, nyugodjon le, aztán rájöttek, hogy az autóbeálló kapuja egyébként is nyitva van, neki is fölösleges volt tornásznia. Ezen felbuzdulva beszaladt az udvarba, és megnézte a bejárati ajtót, de az zárva volt. Hiába lett volna náluk kulcs, bent teljesen keresztbe fordítva a zárban volt a másik, esélyük se lett volna. (A bejárati ajtó üvegének betörése és a kulcs elfordítása egyáltalán fel sem merült, bár utólag úgy emlékszik, eszébe jutott végső megoldásként.) Édesanyja hátraszaladt a régi darálóhoz, s már hozta is a jó három-négy méteres padláslétrát, hogy azon fognak bemászni valamelyik első ablaknál, ahol ilyenkor, nyáridőben csak szúnyogháló van. Az első szobába akartak bemászni, a ritkán használt tisztaszobába, de a leeresztett redőnyt nem sikerült eléggé felnyomni, esélytelennek tűnt, hogy beférne a legfeljebb 30x30-as nyíláson. Átmentek a szomszéd szobához, ott szerencsére jobban fel lehetett nyomni a redőnyt. Letámasztották a létrát, és elkezdett rajta mászni, ahogy egy harmincéves, száznegyven kilós, fájós hátú irodalmár, aki utoljára a gimnáziumi tornaórán végzett valamelyest hasonló mutatványt.
Amikor az ablakhoz ért a kerítéstől induló hosszú létra enyhe emelkedőjén, megnézte, hogy ő még valamennyivel feljebb tudja-e esetleg nyomni a redőnyt, mint a földön álló anyja. Engedett még valamicskét, nem szorult, mint a másik szobáé. Bedugta a fejét. Utólag tudja csak azt mondani, hogy nem erre számított. Valójában nem számított semmire, vagy ha mégis, mostanra az már teljesen világosan nettó ökörség volt, teljesen naiv, teljesen ártatlan elképzelés. A pillanat hevében természetesen azzal volt elfoglalva, hogy a testét átjuttassa az ablaknyíláson, bemásszon a hőtárolós kályhára, és onnan lejusson a padlóra, majd kinyissa az anyjának a bejárati ajtót.
Utólag azt kell mondanom, lassan kezdett összeállni a kép. Mire a félhomályhoz hozzászokott a szeme, más érzékei már régen árulkodtak. Az abszurd pózban felmért szituáció lehetetlenné tette, hogy lefagyjon, jut eszembe, amit később ő is megjegyzett, attól tartok, némiképp önvállveregető hangnemben, nem tudom eldönteni, privát traumát vagy hőstettet mesélt-e, amikor a történetét rekapitulálta. A szoba jelzőkkel alig illethető állapotban volt, és a padlón a szétgurult test, amit a harminc éve alatt még sosem látott így, és ahogy talán az anyja se.
– Szia, mama!
– Te vagy az, kisfiam? Be tudsz mászni?
– Itt meg mi történt, mama?
– Elestem. Be tudsz mászni?
– Meglátjuk.
Párbeszédük hosszasan kommentálható lenne. Mamácska gyenge hangja, például, amit a műfogsor nélküli beesett száj hangtere tovább torzított. Tartalmilag természetesen a hiányok meghatározók. Elbeszéltek a helyzet fölött. Ő a párkányon mászott. Mamácska a földön feküdt. Gyalázatos dolog az emberi elme, amiért oda nem illő dolgokat juttat az ember eszébe. Most már ki nem kaparhatom a fejemből, hogy a helyzetét ne egy Lovasi-idézettel illusztráljam. De hát az jutott eszembe, hogy ott nyomult, mint töltőcsőn a hurka, nyomakodott előre az ablaknyílásban, fejjel előre mamácska hálószobájába.
Hátával sikerült feljebb nyomnia a redőnyt, a felsőteste már a szobában volt. A hőtárolós kályhára támaszkodott a baljával, a jobbjával pedig rendezni kezdte a dolgokat. Ébresztőórát, gyógyszereket tolt arrébb, vagy söpört le, mamácska szemüvegét jobb megoldás híján eldobta messzire az átellenes sarokba, ahol remélhetőleg addig nem taposnak rá, amíg fel nem veszik.
Próbálta kitalálni, a kályha után hol tudna megtámaszkodni, hogyha a jobb kézre eső ágy messze. Az ágy melletti puff mélyen volt, de vele szemben, úgyhogy nem volt más megoldás. Utólag nem igazán tudja sem elképzelni, sem elmondani, miként sikerülhetett, jó lenne, ha láthatnánk kívülről, hogyan zajlott. Mindenesetre miután már be tudta maga után húzni a térdét is a kályhára, ismét az öntetszelgés: gyerekjáték volt, legalábbis az emlékezete ekkortól nem őriz különösebb fizikai akadályokat. Azért persze próbált odafigyelni, hova lép a szobában, ahol semmi sem úgy volt, ahogyan lenni szokott, ahogyan lennie kellett volna.
– Emelj föl, tegyél fel az ágyra!
Nem felelhetett őszintén mamácska kérésére, mert (1) cselekednie kellett, és mert (2) nem léteztek – ahogy most se léteznek – a helyzetre reális mondatok. Most is rébuszokban beszélek, jut eszembe, miközben ef Zámbó István azt énekli, ♫na ne / na ne / na ne hülyéskedj / velem♫. Nem kizárt, hogy delfinizálom a történetet, amiről a fogalom etimológiájának áttételén keresztül eszembe jut a The Musketeers, a sorozat, amit éppen újranézek. Rekonstruálhatatlan a szétvillázó gondolatok ágrajza.
– Mindjárt jövök, mama, addig ne menj sehová.
Nem tudjuk utólag, hogy véletlenül mondta így, vagy tisztában volt az iróniával. Vagy nem így mondta. Vagy talán egyáltalán nem ilyesmit mondott neki, csak utóbb jutott eszébe, hogy ezt kellett volna, vagy ezt mondhatta volna. Vagy talán csak az írás, a történetmesélés hozta ki most, poentírozni. Mindenesetre mondott valamit a nagyanyjának, amivel a tudtára kívánta hozni, hogy segíteni fog, fognak, de előbb más dolga van. Átszaladt a lakáson, és kinyitotta a bejárati ajtót. Nem értette, anyja miért nem áll még az ajtóban. Neki akadálypályán kellett átjutnia. Miután bemászott a szobába, át kellett másznia a fotelon és az asztalon. Arrébb kellett tolnia a ruhaszárítót és mamácska járókeretét, csak utána tudta kinyitni a hálószoba ajtaját, hogy aztán átmehessen a lakáson, az étkező-nappalin és az előszoba-gangon."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Tegyi Timea