Az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg Szőcs Géza posztumusz kötete, a Sétatér, amely a szerző által tervezett, de életében már nem publikált könyvként kerül az olvasók elé. A több műfajt ötvöző kiadvány középpontjában Erdély, Kolozsvár és a város ikonikus Sétatere áll, miközben a költészet és a kultúrtörténet is meghatározó szerepet kap.

A kötet verseket, esszéket, előadásokat és egy interjút egyaránt tartalmaz. A különböző műfajok egymásra épülve rajzolják ki Szőcs Géza szülőföldhöz és az irodalomhoz fűződő kapcsolatát, valamint azt a szellemi közeget, amely hosszú időn át inspirálta alkotói munkáját.

Szőcs Géza (1953–2020) Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító és szerkesztő volt, aki a kortárs magyar irodalom meghatározó alakjai közé tartozott. Életműve csaknem harminc önálló magyar nyelvű kötetet foglal magában, emellett kulturális közéleti szerepvállalása is jelentős volt.

A Sétatér a lezárt életmű újabb fontos darabja, amely nemcsak irodalmi szempontból bír jelentőséggel, hanem betekintést nyújt a szerző gondolkodásába és kulturális érdeklődésébe is. A régóta várt kézirat most először válik teljes egészében hozzáférhetővé az olvasók számára.

Részlet a kötetből:

Hogyan született ez a kötet?
Terjedelme eredetileg csak 3–4 lapnyi lett volna.
Néhány hónapja papírra vetettem egy verset a kolozsvári hattyúkról: azt, amely eszöveggyűjtemény legelső darabja. Arra gondoltam: kinyomtatom, mint valamiszórólapot, s amikor a vers elhangzik majd közönség előtt, szét lehetne osztaniezeket a röpcédulákat – ha valaki haza szeretné vinni olvasmánynak, amit hallott.
Aztán egyre több minden jutott eszembe, ami valamilyen módon összeér ezzel averssel. Amit "nem árt tudni hozzá". A Sétatér. A tó. A hattyúk. A színház. Versek,jegyzetek, cikkek régi kolozsvári újságokból. Kisprózák. Kották. Felvételektanítványokkal való beszélgetéseimről. És újra meg újra, minden mögül előtörve:a műfordítás. De minden: szubjektív és elfogult. Nem a teljességre törekedtem.Közvetlen, egyszerű és személyes szerettem volna maradni, amilyenek – például– Cseh Tamás dalai, legalábbis a nagyobb részük. Nem biztos, hogy ez sikerültnekem. De hogyan lehetne tárgyilagosságot mímelnie annak, aki Európa egyiklegszebb városáról ír?
Az elfogultság amúgy is az alapja magának e könyvnek. Hány meg hánycsodásabbnál csodásabb hellyel lehetne foglalkozni, valóságosakkal ésképzeltekkel, a Niagarától Sambhaláig. Ehelyett egy lepusztított, meggyötört,állandó agressziónak kitett, belső meghasonlásaiba belefeledkezett várossalvesződni, mely csak félig-meddig látszik ki az iszapból – milyen az? Minek?Az Előretolt Helyőrség 2018 tavaszán folytatásokban közölte a hattyúkról és aSétatérről szóló sorozatomat. Ezeket, továbbá irodalmi esteken vagy diákoknaktartott előadásaim szövegét Farkas Wellmann Endre gyűjtötte össze, így állt összee kötet.
Valamiről eszébe jut az embernek másvalami. Arról pedig egy további valami. Lényegét tekintve így keletkezett ez a könyv, ez a rendezőelve – ha ugyan elvneklehet nevezni a szabad képzettársításokat.
Madelung háborús naplójáról először Passuthnál olvastam. A műnek több kiadásavan, végül e dániai svéd író minden hozzáférhető könyvét beszereztem, – amitcsak tudtam. De nem találtam rá Kolozsvárral foglalkozó mondataira. (Nemkétlem azonban, hogy ezek léteznek.) Egyik kisregényét Benedek Marcellfordította. Passuth szavaiból az derült ki: ez a dán ember meglátta, megérezte ésmegragadta azt, hogy mi szunnyad városunk csipkerózsás fátylai és kendői alatt,a fáslik alatt és a szemfedők alatt. (E Csipkerózsika-város Krúdy tollára lehetettméltó, egyféle rokonaképp az elzálogosított felvidéki városoknak, amelyek olykedvesek voltak Krúdy számára.) Az már külön kérdés, hogy az azóta elteltévszázad mennyi mindent rombolt, csonkított, amputált a városon, mennyitestétől és lelkétől idegen operációt hajtott végre rajta. Madelung németül írt, nemsvédül, nem dánul, és a vesztes oldalon, a németek, osztrákok, magyarokgyőzelmében bízva írta újságcikkeit. Az oroszországi zsidópogromokról tudósítóelső író volt, felháborították azok a lincselések is, amelyeknek orosz baloldaliakestek áldozatul. Nem tudom, miért felejtettük el.
(Úgy tűnik, Madelung a Berliner Tageblatt-ban írt Kolozsvárról, Passuth innenidézhette őt: Kutatóárok című könyvében és Tornyok árnyékában című kötetébenis. A kutatást nem hagytam abba, folytatni tervezem. Madelungot érdemes volnaújra felfedeznünk nemcsak magunknak, hanem a németeknek, dánoknak,svédeknek is, meg persze zsidóknak, ukránoknak, oroszoknak: ahonnan jött sakikről írt...)
Amikor első nyugati utamról hazatértem, írtam egy jegyzetet Salzburgról, a világegyik legszebb városáról. Azt fejtegettem: mennyi a hasonlóság Kolozsvár ésSalzburg között. A folyók. A magaslatról a panoráma. A városszerkezet.Testvérvárosok lehetnének. Ha a történelem másként hozza, ha a csapásokatelhárítja Kolozsvár feje fölül. De valahol a mélyben azért, elsüllyedt, felülírtkontúrokban, mélyvénásan, rejtett szintaxisok formájában Kolozsvárott is ottlüktet ugyanaz a persona, mint abban a másikban, ezer kilométerrel nyugatabbra.E képzet talán nem más, mint erőltetett, frusztrált, kisebbrendűségből fakadó,kompenzáló, provinciális nagyzolás – mondhatná bárki. Miért vannak úgy oda a Mátyás királyukkal, aki nem is odavaló volt, a mocskos Szamosukkal, az éppenbeszántás alatt álló temetőjükkel... ki nem látott szebb temetőt, nagyobb,gazdagabb templomot, szélesebb és hosszabb parkot, csillogóbb szökőkutakat?Nagyra vannak a három hattyújukkal, víztükrén az "egymétertizes" (Márai)tavuknak. Sétányok! Szomorúfűzek! Hattyúk! Holdvilág! Giccs! Úgy látszik,léteznek olyan városok, melyeknek minden költője, írója és olvasója kispolgár?Passuth írja: "Lakásuk a Babos-palota emeletén volt, arccal a »kolozsváritengerre« – ránézett a Szamoshídra az ablak; tajtékzó, a duzzasztó fölött sűrülő,egymásba harapó vízfodrokat lehetett látni. Így lett a ház gazdájának, azórásmesternek fia, az örök vizektől csábítva – haditengerész."
Egy dunántúli ember, távol minden tengertől, otthon, a saját kertjébentengeralattjárót épített. Nem amolyan makettet, hanem igazi, tengerképes hajót.Persze nem atom-tengeralattjárót – de mégis, olyat, amely képes volt a tenger alattjárni. Valahogy így vannak a kolozsváriak is: egymétertizes tavukban, néhánykócos hattyúmadarukban, egy kedves, de kopott sétatérben képesek az egzotikum,a romantika, a metafizika érintését vagy talán csak lehetőségét megélni,generációkon és évszázadokon keresztül. Képesek ezt a helyet újra meg újra atársasági élet állandó játszóterének tekinteni, díszletvilágnak, mely veszedelmesviszonyokat, érzelmi felfokozottságot, szenvedélyeket hordoz.
Ami pedig a tavakat illeti. Lehet az bármilyen mély vagy bármily sekély, Rilketalányos verssora (kihez írta? persze hogy Hölderlinhez/-nek/-ről) világosanbeszél: tavak csak az örökkévalóságban léteznek.
A memória megőriz mindent. Írásokat, ismereteket, idézeteket, "tudást".Emlékeket. Itt tartóztatták le Bodor Ádámot. Itt az őszi avarhalom alatt az árokbantaláltak egyszer egy holttestet. Egy fiatal legényt öltek meg. A rendőrség sokáignyomozott (lehet, még ma is nyomoz, még csak 60 éve történt az eset) – mi pedigborzongva elkerültük azt a helyet, már jóval korábban átsomfordáltunk aszomszéd sétányra. Erről a hídról dobtam be a Szamosba azt a magnószalagot. Ittfulladt bele a folyóba az a fiatal színésznő, az egyik első magyar film forgatásán.Itt lakott Somló Bódog. Itt született Végh Sándor. Igyekeztem nem távolodni el aSétatértől és környékétől, nem foglalkozni sem a Fő térrel, sem a Házsongárddal,sem a Farkas utcával, sem az Óvárral. Hol vonjam meg a határt? A hattyúknál ésa magyar költőknél. De a vége az lett, hogy többször is át-átléptem ezt a limest. Így keletkezett ez a többé-kevésbé spontánul összefésülődött szöveghalmaz.
Szabad asszociációk jegyzéke. Sok időmet vette el az idézetek pontosítása,visszakeresése, nem is találtam meg mindegyiket. De hát képzettársításokrólbeszélünk, nem tudományos dolgozatról... József Attila sem rótta odaasszociációi mellé: lásd Freud ilyen meg ilyen című munkájában, Bécs, kiadó,évszám, oldal... E kötet hasznát talán nem irodalomtörténeti szemszögbőlérdemes keresgélni, hanem onnan nézve, hogy egyfajta példatár olyanoknak, akiktöbbet szeretnének tudni arról a nyelvi, pszichés és mentális erőtérről, amelybena versek születnek. Meg arról, ahogyan ezek átköltöznek egy másik nyelvivalóságba.
(Hic fuerunt cygni. Itt hattyúk éltek hajdanán. Néhány napja, 2020 nyaránmeglátogattam a tavat a Sétatéren. A vízen vaddisznók méretét meghaladó,monstruózus műanyag hattyúk úszkáltak: volt köztük lila, meg ciklámen, megnarancsra hasonlító színű is. Élő, igazi, fehér madarat nem láttam. Gondolom,elmenekülhettek. Vagy elbújtak valahova kétségbeesésükben.)
(Kolozsvár ma a román szellemi élet egyik fellegvára. Sajnos, ez nem elég ahhoz,hogy a bornírtságot, ízléstelenséget, böszmeséget, műanyag hattyúkat, hazudozástlehetetlenné tegye a városban.)
Hol hagyjam abba? Azon vettem észre magam, hogy majdnem olyan helyzetbekerültem, mintha Lázár Ervin novellájában volnék, aki legközelebbi szeretteitakarta megmenteni, de menet közben mindenkiről kiderült, hogy őt is, őket is, eztis, no még azt is, azokat is szereti. Mindenkiért kár, mindent és mindenkitmegmentünk. De végül mégiscsak lemondtam jó néhány kedves szövegemről,például a "Fényes ösvény Kolozsvárott" című esszémről. Meg még annyimindenről. Itt meghúzom a vonalat.

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Európa Könyvkiadó