Magyarországra jön Pieter Waterdrinker

Pieter Waterdrinker, a kortárs holland irodalom egyik legismertebb alakja október 9-én a Margó Irodalmi Fesztivál vendégeként érkezik Budapestre. Legújabb magyarul megjelent könyve, a Csajkovszkij utca 40. az Európa Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.

Az önéletrajzi ihletésű regényben a szerző saját fiatalkori kalandjait és Oroszország viharos 20. századi történelmét fonja össze. Az 1917-es forradalomtól a Szovjetunió összeomlásáig terjedő korszak krónikája mellett bepillantást nyújt a nyolcvanas évek moszkvai és szentpétervári mindennapjaiba, valamint abba, hogyan próbált egy fiatal holland újságíró és utazásszervező eligazodni a változó világban.

Waterdrinker műve egyszerre történelmi esszé, vallomásos emlékirat és irodalmi számvetés: küzdelmekről, szerelmekről, veszteségekről és egy különös, mégis szeretett második hazáról mesél.

VÉLEMÉNYEK AZ ÍRÁSRÓL:

"Lenyűgöző... Az első oldalon magával ragad, és el sem enged többé." - Matthew Janney, The Spectator.

"Hollandia egyik legnagyobb írójának a lebilincselő emlékirata, egy korszak tanulságos krónikája." - Rupert Christiansen, The Telegraph.

"Lefegyverzően okos, tájékozott, időnként meghökkentő és kifejezetten mulatságos holland bestseller." - Rory MacLean, TLS.

"Csodálatos, letehetetlenül sodró és olvasmányos elbeszélés! Waterdrinker egy igazi mesélő." - Donal O'Keeffe, Irish Examiner.

"A szerző keze alatt életre kel a cár, Lenin és Sztálin egyformán gyűlöletes alakja, és a forradalmi Oroszország valósága ugyanúgy megelevenedik, ahogy a glasznoszty hétköznapjai. Az országról a sorsdöntő változások két korszakában (1917-ben és 1988-ban) készült pillanatfelvétel igazi nagyszabású történet, amelyet a szerző látszólag egyszerű eszközökkel mesél el." - Giselle Au-Nhien Nguyen, The Sydney Morning Herald.

"Ez a könyv az emlékirat és a történetírás, a múlt és a jelen megtévesztően szórakoztató, sőt helyenként kifejezetten burleszki elegye. Még most sem tudom, hogy hol, mikor, a könyv melyik pontján alakult át az Oroszországban bibliákat árusító holland író emlékirata a múlt század történetévé, de a mesteri Waterdrinkernek sikerül a trükk. A Csajkovszkij utca 40. látványos mese és hatalmas írói teljesítmény." - Shalom Auslander, a Mother for Dinner szerzője.

"Egy vérbeli csempész és nagy túlélő története." - Foyles.

"Hihetetlenül élveztem! A saját ifjúkorom krónikája." - Mark Galeotti, The Spectator.

"Peter Waterdrinker tapasztalatai, amelyeket az elmúlt negyedszázad Oroszországában szerzett, papírra kívánkoztak. Lebilincselő olvasmány." - Owen Matthews, Catholic Herald.

"Waterdrinker könyve olyan őrületesen magával ragadó, mint a legjobb cirkuszi előadások kavalkádja." - Elsevier.

RÉSZLET A MŰBŐL:

"1988-ban, egy késő októberi reggelen azt kérdezte tőlem egy leideni úriember, hogy le tudnék-e szállítani közel hétezer bibliát a Szovjetunióba. Ma sem tudom, hogyan talált rám. Akkoriban kevesen beszéltek Hollandiában oroszul, és kevés holland járt a Szovjetunióban. Én is csak egyszer látogattam el oda, jó hét évvel korábban. Talán az egész a véletlenen múlt, hiszen azt tanította nekem az élet: a világot a véletlen irányítja.
Huszonhat voltam; nem sokkal korábban költöztem vissza a szüleimhez, miután több mint másfél évig a Kanári-szigeteken és Spanyolország szárazföldi részén, egy hegyi faluban éltem. Visszatértem gyerekszobám utálatos kétszer három és fél méterébe.
– Bejöhetek?
A férfi nedves, fekete haját gondosan féloldalra fésülve hordta. A választékot mintha vonalzóval mérték volna ki. Barna esőkabátot viselt, barna gombokkal.
– Nincsenek itthon a szüleim – válaszoltam. – Haarlembe mentek, a kórházba.
Nem hozzájuk jött, hanem hozzám.
– Siderius – mutatkozott be a háború előtti jelenés.
Néhány pillanattal később már a fotelben ült, az esőkabátjában terpeszkedve, mint egy ragadozó madár a fészkében; rágyújtott egy cigarettára, és horgas orrán át fújta ki a füstöt.
– Kevés az időm – kezdte Siderius –, és a kérdés, ami miatt jöttem, valójában igen egyszerű. Gondoskodni tud-e, mondjuk, három hét alatt egy adag orosz nyelvű biblia leszállításáról a leningrádi kikötőbe?
A kérdés abszurd volt, felfoghatatlan.
Dermedten pislogtam; a cigarettafüst kék csipkefüggönyként lebegett közöttünk.
– A mi Teremtő Atyánk, aki az Ő egyszülött fiát elküldte a földre a mi üdvösségünkre, most nehéz időket él. A Kelet sodródik. Felteszem, követi az eseményeket. De mint egy háborúban: a győztes csak a végén örülhet. Minden, amit mondani fogok, titok – hogy ellenségeink, a KGB és a Stasi kifejezésével éljek: minősített információ! Kérhetek esetleg egy pohár vizet? Be kell vennem a gyógyszereimet... Csúzos vagyok, fáj az állkapcsom. Amikor köszvényes rohamot kapok, legszívesebben meghalnék...
Mikor visszatértem a konyhából, a férfi fájdalmas grimasszal kiitta a poharat, és egy általam addig soha nem hallott jelenségről kezdett beszélni: a főleg orosz nyelvű bibliák nagyszabású, illegális keleti blokkba szállításáról. Finnországban, a szovjet határ közelében időnként bibliákkal megrakott léghajókat küldtek fel abban a reményben, hogy azok majd az Antikrisztus országában, a Lenin alapította Vörös Birodalomban érnek földet. Az igazi vallási csempészetet azonban központilag, közúton szervezték, különlegesen átépített luxusautókkal, kisbuszokkal, oldalkocsis motorokkal, amelyekkel a nagyrészt protestáns vallási aktivisták az NDK, Magyarország vagy Románia felé vették az irányt.
Mindez elég kockázatosnak számított – letartóztatás és börtönbüntetés fenyegette a bibliacsempészeket, akik a juhászkutyás NDK-határőröktől féltek a legjobban. Ők ugyanis készen álltak tükrökkel az autók alá kukucskálni, apró kalapácsokkal végigkopogtatni az alvázat és az egész járművet, dupla fenekű részek után kutatva, ahova esetleg felforgató, szocializmusellenes olvasmányokat, pornót vagy bibliákat gyömöszöltek a csempészek. A legjobb álcának a család számított: a boldog, többgyerekes család úton a szovjet utópia mezőin, erdeiben, strandjain töltendő nyaralás felé. Maga Siderius is gyakran járt Keleten, míg felesége betegsége miatt be nem szüntette az utazásokat. A határhoz közeledve mindig megállt, és Isten szabad ege alatt imádkozott. Soha egyet sem fedeztek fel a VW márkájú családi lakókocsija konyhafala mögé és az összecsukható ágyak alá rejtett bibliák közül.
– Tehát elvállalja? – Siderius, akinek jobb kezén rózsavörös bütykök burjánzottak, olyan erőset csavart a jegygyűrűjén, mintha le akarná tépni.
– Pontosan mit?
– Azt, hogy gondoskodik annak a hétezer bibliának a Leningrádba szállításáról. Hiszen beszél oroszul, ugye? És járt is már a Szovjetunióban, nem? – Élénk, kék szemében mennyei fénysugárral Siderius szinte könyörögve nézett rám.

Másnap a rotterdami központi pályaudvar előtt várt rám. Egy kis autóval Pernisbe hajtottunk a záporban, hogy megismerkedjek a szervezettel.
– Keleten nekilódult a politika, mint a gabona egy hajón – érvelt. – Tudja, milyen veszélybe kerül egy hajó a nyílt tengeren, ha elszabadul a rakománya? Akár el is süllyedhet úgy, ahogy van!
Siderius szerint az évek során a bibliacsempészet terén valóságos konkurencia alakult ki az egyházak között. Ő maga a történelmi református egyház tagja volt, de nemcsak a protestantizmus különböző irányzatai, hanem még a mennoniták és a mormonok is saját szervezkedésbe kezdtek.
A versenyhelyzet is szerepet játszott a rám bízott feladatban.
– A presbitérium úgy tekint a jelenlegi helyzetre, mint egy háborúra: most vagy soha. Harcolunk, így a muníciót a frontra kell szállítani. A kisbuszokban csempészett bibliák nem érnek elég gyorsan célba. A Marx által szolgasorba taszított testvéreinket tömegesen kell ellátnunk szellemi táplálékkal, reménységgel, fénnyel. Amit hamarosan látni fog, az próbaszállítmány: hétezer orosz biblia, ügyesen elrejtve néhány tonna zeelandi pityóka közé. Ha ez a küldetés sikerrel jár, küldhetjük is a következő nyolcvanezret egy goudai raktárból. Leningrádon keresztül Moszkvába, az Urálba és Szibéria belsejében fekvő falvakba kell eljutniuk a könyveknek. Egy másik református közösség is hajóval tervez valamit, de amilyen sunyik, hallgatnak róla, mint a sír!
Egy raktárhelyiségben, szén módjára feltornyozott krumplihalmok között bemutattak három, hosszú kabátot viselő, középkorú férfinak. Hallgatagon, bizalmatlan és óvatos tekintettel megrázták a kezem, majd elvonultak egy sarokba, burrogtak egymás között, mint a galambok, végül a középső így szólt: "Rendben, Siderius, ha azt mondod, ez a testvér erényes, mi is megbízunk benne!"
Siderius aztán imádkozni kezdett a küldetésem sikeréért.
Én gyerekkorom óta nem imádkoztam; most néhány pillanatra lehunytam a szemem. Összefont kézzel figyeltem a híveket: derék, szilárd jellemű, keményfejű holland emberek, mintha kőből faragták volna őket.
A repülőjegyet, a vízumot és a hotelköltségeket állni fogják. A kaland miatt mentem; egyébként csak Isten fizetségében bízhattam.
Másfél hét múlva már Leningrád egyik külvárosában, egy idősek otthona folyosóján lélegeztem be az emberszagot, a betegség, a hiány, az oszlás szagát. Hat csomag cirill betűs, dohánybarna papírra nyomott és zsineggel átkötött bibliát cipeltem fel, csomagonként tizenkét kötetet, egy őr orra előtt a második emeletre, az aráliák és az elviselhetetlen bűz birodalmába. Az igazgató, egy középkorú, lila frizurás orosz nő, egy gumikerekes felszolgálókocsi mellett állt.
– Lina, tisztítsd már le ezt a valamit! Tele van levesfoltokkal és mindenféle ételmaradványokkal! Milyen állapotok ezek? Gyorsan, egy vizes rongyot! Mit gondol rólunk a vendégünk? – Egy favonalzóval a felszolgálókocsi fogantyújára csapott. – Lassan elszámolok háromig. Ne idegesíts fel... Egy! Kettő! És...
Vézna, huszonöt év körüli lány viharzott be egy ajtón, olyan idegesen, mint egy egér, miközben tengerzöld köténye alsó gombját próbálta begombolni.
– Hallottam én, csak éppen tiszta pelenkát kerestem a mosókonyhában! Egy darab pelenkánk nincs... A hetes szobában fekszik három nő...
– Most meg mit hadoválsz? Gyerünk, davaj, egy nedves rongyot! – parancsolta az igazgató, akit Lentova asszonynak hívtak. – Ez a külföldi úr bibliákat hozott nekünk.
– Bibliákat?
– Igen, hát nem hallasz? – Finoman cirógatta a mellét a vonalzóval. – Bibliákat, osztálynaplókat...
A nővér azt mormogta, hogy inkább pelenkákat kellett volna hoznom, valamint fecskendőket, gézt, kötéseket, ragtapaszt. Ma reggel is lepedőket vágott fel, hogy legyen mivel bekötnie az öregek lábát, mintha sebesült katonákat látna el a fronton.
A vézna orosz eltűnt, és egy anyagdarabbal a kezében jött vissza, melyet egy pillanatra a forró víz alá tartott. Amíg a felszolgálókocsit tisztította, dőlt a csapból a gőz.
– Na, kész van!
Azzal újra eltűnt.
Lentova asszony fekete ceruzaszoknyájában megvakarta meztelen vádliját a vonalzóval. Bátorítóan rám biccentett. Áru módjára a felszolgálókocsira halmoztam a bibliákat, készen az útra.
Az őserdőszerűen a plafonig burjánzó aráliáknak köszönhetően minden zöldes fényben fürdött. A szegélyléceken csótányok szaladtak, nem rémülten, hanem szép rendezetten, mintha csatasorba állnának, mintha ők lennének a ház urai, és minden más jelenlévőt legfeljebb csak megtűrnének. Öregek csoszogtak el mellettem vattával kitömött házikabátban, halott halszemekkel, reszketve, mint akiket elkábítottak. Úgy haladtak el mellettem, mintha nem is léteztem volna, mintha állati ösztönükkel megérezték volna, hogy semmi létfontosságút nem hoztam.
Egyetlenegy fogadott csak el tőlem bibliát. A legtöbben elhárítottak, tudomást sem akartak venni rólam. Egy majomszerűen kopasz, idős orosz hölgy jött ki az odúra emlékeztető WC- helyiségből, és odalépett a felszolgálókocsimhoz. Megszaglászta a könyvhalmot, és megkérdezte, mennyibe kerül egy kötet.
– Ingyenes – mondtam. – Ezek a bibliák a holland hívők ajándékai az orosz népnek. Személyzetet szinte sehol nem láttam; egyszer-egyszer sietett csak el egy nő ugyanolyan tengerzöld kötényben és papírsapkában, mint a lány, aki letörölte nekem a kocsit. Egyikük ágyneműt cipelt, másikuk ágytálat, megint másik egy műanyag tálkát, amelyben sötétvörös üvegek csörögtek, feltehetőleg gyógyszerek. Szigorú tekintetükkel inkább börtönőröknek tűntek, mint nővéreknek.
– Maga kicsoda? – vakkantotta oda az egyik, miközben egy cinklavórral bekanyarodott a sarkon, én pedig majdnem felborítottam.
Elmondtam neki.
– Lentova tud erről?
Bólintottam.
– Miért nem egy templom mellé áll ki? Mit kezdjenek ezek az emberek a bibliával? Úgyis mindjárt meghal az összes. – Az orrán keresztül nehezen lélegezve levett egy bibliát a kupacról. – Jó vaskos könyvek. Hogy fognak égni a kandallóban! Nagyszerű brikettek! Ingyen van, azt mondta? – Megragadott még hatot, bedobta őket a lábai közé tett lavórba, majd felemelte, és elment vele a fatalpú papucsában, mely úgy kelepelt, mint a kasztanyetta. Büféasztal méretű volt a segge."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Rátkai Zsófia