Vay Blanka Összekapaszkodva zuhanni című első novelláskötete a személyes és társadalmi tapasztalatok széles spektrumát járja be: a legbelsőbb intimitástól a közösségi sorskérdésekig. Történeteiben a kétségbeesés, a groteszk szarkazmus, a frivol humor és a humánumot őrző szolidaritás egyaránt jelen vannak. A szerző éles szemmel vizsgálja a társadalmi és egyéni válságokat, miközben fontosnak tartja a lehetséges kiutak bemutatását - legyen az egy kinyújtott kéz, egy segítségkérés vagy a felülemelkedés gesztusa. Interjú Blankával:
Milyen olvasási szokásaid vannak? Mennyire gyakran olvasol?
Nyilván, mint a legtöbb könyvszerető kortársam, az internet- és okostelefon előtti életemben folyamatosan olvastam, azóta pedig állandó munkát jelent a könyvekhez szükséges idő és figyelem megteremtése. Vagyis hogy a "könyvszerető ember" énképemet fenn tudjam tartani. Ennek egyik mellékterméke, hogy ma már sokkal könnyebben hagyok félbe egy könyvet. Régen ezt csak komoly irritáció esetén tettem meg, ma már szigorúbb vagyok, mert ha kötelességtudatból olvasok, akkor lelassulok, és nagyon könnyen nagyon csúnyán elhúzódik a befejezéshez szükséges idő. A másik ilyen döntésem az, hogy nyilvános helyen könyvet olvasok, és nem a telefonomat nyomkodom. Vonaton, váróteremben nem akarok egy lenni a többi telefonjába meredő ember között; inkább szeretnék jó példát mutatni. Ebben nyilván van egy kis pózolás is, de tanítói végzettségemre hivatkozva inkább példamutatásként könyvelem el.
Melyik az a könyv, amit szerinted mindenkinek el kellene olvasnia?
Nem vagyok benne biztos, hogy van ilyen. Faludy György Pokolbeli víg napjaimból sokat lehet tanulni arról, hogy miként őrizheti meg valaki az emberségét, legalább darabokat a jó kedélyéből a legborzasztóbb körülmények között is - és ettől függetlenül is egy csodálatos könyv. De hogy ne menjek messzire, előző könyvem, a Saját ketrec is sokat adhat mindenkinek, aki szeretne tudatosabb lenni a férfi és a női szerepeiben, aki szűknek érzi a neki kiutalt férfi vagy női mozgásteret.
Íróként hol húzod meg a határt az őszinte megmutatás és a potenciális veszély között? Gondolok itt arra, hogy vannak olyan témák és érzések, amelyekről ha őszintén kommunikálunk, a nagyérdemű gyakran félreérti, vagy támad érte.
A Saját ketrecben éreztem ezt inkább nehezebb kérdésnek, mert az irodalom helyett önéletrajz volt, ráadásul úgy írtam a transzneműségemről, hogy a könyv elején megígértem az olvasónak, hogy nem fogok hazudni. Ezért ott folyamatosan mérlegeltem, hogy a számomra nem túl komfortos intim kitárulkozást mikor, mennyire igazolják az abból levonható közhasznú tanulságok. Ilyen mérlegelés miatt nem írtam például arról, hogy volt-e, akartam-e nemi megerősítő műtétet. Pedig nyilván egy csomó olvasót érdekelt volna nagyon, és akadt is pár érdekes gondolatom azzal kapcsolatban, hogy mennyiben lehet a nemi identitásunkat a nemiszervünktől függetleníteni. Mégis, a kezdettől egyértelmű volt számomra, hogy erről nem fogok írni.
Most az öngyilkosság kapcsán mérlegeltem hasonlóan, és döntöttem a nyílt kártyák mellett, mert tapasztalatból tudom, hogy az őszinteség nagyon sokat segít a hozzám hasonlóan érintetteknek. Irodalmi szövegeknél az is ott van, hogy a szerző és a lírai én közötti átfedés nem nyilvánvaló, és ez a bizonytalanság kicsit tehermentesíti a helyzetet.
A túlzott őszinteségben nem látok veszélyt. Az önmagammal szembeni indiszkréciót sem veszélyesnek látom, csak fölöslegesnek, ízléstelennek.
Van-e olyan téma, amelyről még nem mersz íróként megszólalni - de érzed, hogy előbb-utóbb másként lesz?
Nem jut eszembe semmi olyan, amitől az óvatosság tartana vissza. Olyan témák vannak, amikről tudnék mit mondani, de nem jön az "ihlet", és olyan témák is vannak, amikről szívesen beszélnék, de nem tudok hozzá eleget. Az öngyilkosság tematikájáról van egy félkész, esszéisztikus szövegem, csak még nem jött el az ideje.
Mi az a legfontosabb érzés vagy gondolat, amit szeretnél, ha az olvasó magával vinne az Összekapaszkodva zuhanni kötetedből?
Az, hogy a rossz és nehéz dolgokban is sok szép és jó rejtőzik, amik szabadon elérhetőek a számunkra. Hogy bármennyire is nehéz és szörnyű tud lenni az élet, mindig megmarad értékesnek, érdekesnek és szépnek. Amit, ha nem veszünk észre, és nem értékelünk, teljesen fölöslegesen rontjuk tovább a saját magunk helyzetét.
Úgy tudom, jelenleg az első regényeden dolgozol. Mi okoz nehézséget, vagy könnyebbséget ebben a hosszabb formátumban?
A valós életben sem vagyok fecsegős típus; sokszor vagyok tanácstalan, amikor valaki azt várja tőlem, hogy nagyokat beszélgessek a telefonban, vagy hogy hosszabban mondjam el, mi történt velem, mint ahogy azt én tudom - ez általában pedig egy rövid beszámoló. A regény pedig épp ilyen; ott a novellákra jellemző sűrítés nehezebben áll meg. Márpedig abban van az irodalom, ez különbözteti meg a sztorizástól. Úgyhogy az én nehézségem az, hogy van egy talán minden szempontból jó történetem, amit el tudok mondani jól - de hogy ez tényleg irodalom-e? És ha igen, mitől? Na, ez aggaszt, és ezen kell sokat dolgoznom.
Milyen kulturális élménnyel töltődsz leggyakrabban?
Egy 150 fős faluban lakom, és krónikus migrénem van; mindkettő behatárolja, hogy hol és mikor, milyen kulturális eseményeken tudok részt venni. Nagyon szeretem a színházat, de mivel nagyon ritkán látok olyan darabot, ahol nem játszanának túl minden érzelmet, nemigen járok színházba. Kiállításokkal hasonlóan ritkán vagyok elégedett, de azokkal többet próbálkozom - ha nem tetszik, kevésbé kellemetlen a csapdahelyzet, mint egy színház nézőterének közepén. A zene nagyon fontos számomra, de a 'feltöltődés' kifejezés nekem a természethez illik jobban.
Hogyan látod a jövőt?
A klímatudományban világos konszenzus van arról, hogy a következő évtizedekben tovább gyorsul az éghajlat összeomlása, és ennek nagyon súlyos gazdasági, társadalmi következményei lesznek. A jelenleg többé-kevésbé működő rendszerek fel fognak bomlani, és már most jól látható, hogy az innen eredő félelemre válaszul az emberek jobboldali, autoriter politikai erőket támogatnak. Akik többnyire az egész éghajlati problémát tagadják; helyette mondjuk a feminizmust és a bevándorlást tekintik problémának, tehát a helyzetet csak súlyosbítják. Azt gondolom, hogy ezek a trendek nem fognak megváltozni, ezért több hétköznapi erőszakkal és háborúval, több szegénységgel és fasizmussal kell számolnunk, már a közeljövőben is. Ha szerencsénk van, akkor csak lassan, és lesz valamennyi időnk alkalmazkodni.
Egyébként pont erről szól a készülő regényem. Az Utas és holdvilág egy parafrázisa lesz; az eredeti 1930 körül játszódik, ez száz évvel később fog. Nálam a nő szökik meg a nászúton, és szemben az eredeti regény hősével, aki meg akar halni, ő igenis élni akar, csak azt nem tudja, miként lehetséges ez, hogyan tudja az egyre szűkülő keretek között összeegyeztetni a méltósággal, az önrendelkezéssel élt élet és a biztonság iránti vágy közti ellentmondásokat.
szerkesztette: Hatos Niki
Vay Blanka Összekapaszkodva zuhanni című első novelláskötete a személyes és társadalmi tapasztalatok széles spektrumát járja be: a legbelsőbb intimitástól a közösségi sorskérdésekig. Történeteiben a kétségbeesés, a groteszk szarkazmus, a frivol humor és a humánumot őrző szolidaritás egyaránt jelen vannak. A szerző éles szemmel vizsgálja a...
Az Erkel Színház első évadának negyedik bemutatója igazi családi ünneppé vált: a hatalmas nézőteret gyermekes családok töltötték meg, hogy együtt fedezzék fel az Álomutazó mesemusical csodálatos világát.
Mi történik akkor, amikor az improvizációs színház találkozik a tangó szenvedélyével? Amikor a jelenetek és a tánc határai elmosódnak, és a zene nem csak kísérő, hanem teremtő erő is? Január 23-án, pénteken a Török utca 1. szám alatt pontosan ezt a különleges találkozást élhetjük át.
