Megjelent A szerelem szobát keres

David Safier új regénye, A szerelem szobát keres a Figura Könyvkiadó gondozásában jelent meg, Radics Viktória fordításában.

A történet 1942-ben, a varsói gettóban játszódik, ahol egy kis mellékutcában színház működik. A közönség nevet és tapsol, miközben odakint éhség, betegség és halál uralkodik. A fiatal színésznő, Sara élete első főszerepére készül egy zenés vígjátékban. A színpadon és a nézőtéren rövid időre mindenki megfeledkezhet a valóságról.

Sara két férfi között őrlődik. Edmund, a szerelme, a színpadon varázsolja el a közönséget. Michal, a színház igazgatója, Sara korábbi kedvese viszont menekülési lehetőséget kínál: az előadás után megszökhetnének a gettóból. A döntés tétje hatalmas. Ha marad, a szerelmet választja, ha megy, akkor az életét mentheti meg.

A lánynak mindössze kilencven perce van. Mire legördül a függöny, döntenie kell.

A regény különlegessége, hogy beépíti azt a színdarabot, amely az egyetlen fennmaradt mű a varsói gettóból. Safier ezzel nemcsak hitelesebb történetet mesél el, hanem rámutat a művészet paradox erejére is, arra, hogy a legnagyobb borzalmak közepette is képes teret adni a nevetésnek - és a reménynek.

Részlet az írásból:

"Zylberman elvette a kezét a lány arcáról, és hátralépett. Sara továbbra is remegett. Most még erőteljesebben, mert váratlanul rádöbbent, hogy Zylbermannak sajnos mindenben igaza van: ha a gettóban marad és megfogadja a tanácsát, jobb életet tud­na biztosítani azoknak, akiket szeret. Nem a Zylberman-féle fickók kurvájaként, hanem mint Fajerman szeretője, aki leg­alább elhalmozná őt pénzzel meg élelemmel.
Sara elképzelte, milyen lenne, ha ma az előadás után hagy­ná, hogy a feketézők főnöke megcsodálja. Hogy meghívja őt a házába. Ott olyan lakomával kínálnák, amilyenről csak álmo­dozni tud: sonka, sajt, hal. Istenem, hal! Mikor is evett utol­jára halat? Az elkövetkező hetekben ravasz játékkal annyira magába bolondíthatná, hogy hajlandó lenne érte elhagyni a feleségét, és őt venné magához. Még ha a gettóban tilos is a házasságkötés, az alvilág főnökének ez nem jelenthet problé­mát. Fajermanné asszony válhatna belőle. Egy Edmund nevű szeretővel, akinek a húga jóltáplált lehetne, és magánórákat kaphatna a gettó legjobb tanáraitól, jóllehet ez is be van tilt­va. Fajerman olyan készségesen együttműködik a németekkel, hogy szemet hunynának a szabálytalanságok fölött. Egy jobb élet mindannak fejében, hogy kellőképpen gyöngéd az új hites urával…
Sara megrázta a fejét és undorodott saját magától, hogy egyáltalán képes ilyesmiről fantáziálni. Ennyire megváltoztat­ta a körülötte lévő világ. A szükség olyan emberré tette, ami­lyen sosem szeretett volna lenni.
Sara nem tudta, kit utáljon jobban, Zylbermant vagy saját magát.
– Gyerünk, jelenésünk van – szólalt meg Zylberman és elin­dult a színpad felé.
Sarának szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy leküzdje hányingerét és követni tudja őt. A színpad mögötti folyosón Rachel jött velük szembe. Bár most nem volt elkenődve a rúzsa, Sara visszataszítónak találta a nőt.
– Neked meg mi bajod? – kérdezte Rachel.
– Úgy látszik – vigyorogta el magát Zylberman –, Sara nem tűri a konkurenciát.
Csöndben lépdelt Zylberman mögött. Amint a férfi kinyi­totta az ajtót, újfent széles mosolyt kellett erőltetnie az arcára. Mindketten beléptek a színpadra. Zylberman, a ravasz róka a házbizottsági elnököt alakította, aki egy adománygyűjtő hang­versenyt szervez. És Sara azt csicseregte neki:
– Természetesen eleget teszek a kívánságának, énekelni fo­gok a koncerten.
– Nagyszerű! – örvendezett Zylberman. – De tudja, az a nagy helyzet, hogy a hármas számú lakásban lakik Feinmesser. A legtehetősebb bérlő, és ő fizeti a legtöbb pénzt a házbizott­ságnak. Ez itt a bibi.
– Az a baj, hogy fizet? – lepődött meg Sara.
– Nem, nem az a baj. Hanem ennek a Feinmessernek van egy Esther nevű lánya. És itt van a kutya elásva.
– Kutyája is van neki?
– Nem, nem, lánya van!
– Ó – szörnyülködött Sara – a lánya van elásva?
A közönség a térdét csapkodva nevetett.
A morbid humor mindig talált.
– Ugyan már! – folytatta a buzgó adománygyűjtő. – A lány énekel!
– És mit énekel?
– Egyáltalán nem hétköznapian énekel. A hangjával azt csi­nálja, hogy… Tudja, mintha egyszerre énekelne meg csuklana. Kolektu… Kolafu… Kollo…
– A koloratúrára gondol?
– Igen, igen, pontosan! A kolo… kora…kuku… szóval az a do­log. Arról lenne szó, hogy magácska szakvéleményezze, alkal­mas-e a kislány arra, hogy fellépjen ezen az ünnepségen. Én nem értek ehhez a kolovalamitúrához, én csak a manufaktúrá­hoz értek. Pedig valamikor paraszt voltam.
Ezzel sokan voltak így a teremben. A németek műhelyeiben kellett kényszermunkát végezniük, függetlenül attól, mi volt korábban a foglalkozásuk.
– Szóval hallgassam meg a kislányt? Örömmel!
– Köszönöm. Meglehet, hogy tényleg jól énekel. De az is lehet, hogy bebeszéli magának, hogy a tüdeje a mája…
– A tüdeje a mája?
– Bebeszéli magának, hogy a tüdeje a mája… Elnézést, az a helyzet, hogy jiddisül jobban ki tudnám magam fejezni.
Zylberman számos színháznál úgy adta el magát, mint aki jiddis anyanyelvű, és ez most sokkal jobban ingerelte Sarát, mint korábban. Mert ellentétben vele, aki tényleg születésétől fogva jiddisül beszél, Zylberman csak betanulta adott szerepé­nek a szövegét. Népszerűségének köszönhetően azonban meg­engedhette magának, hogy tájszólásban, de akár orrhangon is beszéljen, pedig nazális hangok egyáltalán nincsenek a jiddis­ben. Ellenben neki senki nem bocsátaná meg, ha hibás lenne a lengyel kiejtése.
– De kérem – csiripelte Sara –, beszéljen nyugodtan jiddisül. Én mindent értek.
– Valóban? – lepődött meg Zylberman.
Wesby zenekara rákezdett egy lendületes foxtrottra.
– Mi több, beszélem is!
És Sara dalra fakadt:
Zitst schabes, a mekhaye,
Metsieh, shvartse soß,
Cholent mit kishkeh,
Meshugener, mazel tov!
Sarának rosszul esett, és már a próbák soron szóvá tette, hogy Michal utasítása értelmében éppen neki kell hibásan ar­tikulálnia a dalszöveget. A rendező elmagyarázta neki, hogy ezzel a geggel azokat a lengyelül beszélő zsidókat figurázza ki, akik ezáltal magasabb rendűnek képzelik magukat. Most vi­szont az volt a benyomása, hogy a teremben ülő emberek azért derülnek, mert azt hiszik, hogy éppen a jiddist teszi nevetség tárgyává.
Eztán Zylberman vette át az éneklést:
Ez remek, bár a szókincse szánalmas,
Eszembe jut erről egy vidám adoma,
Mit tesz majd, hogy mondja el,
Ha egy hivatalba szólítja a dolga?
Sara erre elismételte az előbbi badarságot:
Zitst schabes, a mekhaye,
Metsieh, shvartse soß,
Cholent mit kishkeh,
Meshugener, mazel tov!
Zylberman erre táncra perdült vele és azt harsogta:
Ez remekül cseng, de mi a következő lépés?
Az egyik forgásnál a kezét Sara fenekére tette, és ott is felej­tette.
A lány legszívesebben felképelte volna.
A közönség nem veheti észre, mennyire visszataszítónak ta­lálja ezt a figurát; folytatnia kellett a táncot, mintha mi sem történt volna. "Szedd össze magad!"
A szíved választottja ott ül melletted, s te mit teszel?
Zylberman most belecsípett a fenekébe.
"Szedd össze magad!"
Ha rád süt a hold, és elcsavarja a fejed…
Önfegyelem ide, önfegyelem oda, muszáj megvédenie magát!
Sara alaposan belemarkolt a férfi fenekébe.
A nézőtéren a nők felvisítottak.
Zylberman azonban kihívásnak értékelte a dolgot.
Mit mondasz neki, ha a szíved vadul ver?
Tánc közben az eddiginél is szorosabban húzta magához Sa­rát.
Efrajim!
A lány üvölteni tudott volna.
Önfegyelem!
De nem!
Jöjjön hát a Gólema!
Sara lelkében olyan hatalmas düh tombolt, mint az életre kelt agyagteremtményében, amikor széttépte láncait. Ellökte magától Zylbermant és elkezdett táncolni körülötte, mint egy fékevesztett dervis, közben fenyegető hangon énekelte:
Zitst schabes, a mekhaye,
Metsieh, shvartse soß…
Zylberman elbizonytalanodva tekintgetett körbe.
Gólema!
Igenis féljen tőle!
Minden férfi!
Cholent mit kishkeh…
Belőle többé nem lesz áldozat!
Zylberman megragadta a csuklóját, búcsúzásképpen heve­sen kézen csókolta, menekülőre fogta, és az ajtó felé sietett.
De Sara utána futott, és…
Meshugener, mazel tov!
… jó nagyot rúgott a hátsójába!
Zylberman vöröslő képpel fordult vissza.
A publikum a hasát fogta nevettében. A kacagást a terem akusztikája tomboló lármává erősítette fel.
Zylberman felfogta, hogy a jelenet hatalmas tetszést aratott. Meghajolt. Élvezte a bekiabálásokat:
– Brávó! Éljen!
Zylberman még egyszer meghajolt, és elhagyta a színpadot.
Jóllehet Sara mosolygott, belül azonban Gólema tombolt. Meg fogja kérdezni Michalt, hogy honnan szerezte a pénzt, és esetleg volna-e ott még valamennyi?"

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Tegyi Timea