Megérkezett Artur Rubinstein fejből megírt önéletrajza

Az Európa Kiadó gondozásában, Várkonyi Benedek fordításával megjelent Arthur Rubinstein: Ifjúi éveim műve.

A tartalomról: "A világ egyik legnagyobb zongoraművésze volt, de az önéletrajzírással sem állt rosszul. Nem vezetett naplót, így kénytelen volt megelégedni a memóriájával, és meg is bízhatott benne. Bőbeszédű emlékező, ám volt honnan merítenie: az élete csupa kaland és csupa zene. Igyekezett nem válogatni az emlékeiből, mindent meg akart írni, ami csak az eszébe jutott, és példátlan emlékezőtehetsége gondoskodott arról, hogy lehetőleg semmi se maradjon ki ebből a gazdagon áradó memoárból. Fényképszerűen látja az elmúlt évtizedeket, el nem téveszt egyetlen nevet vagy dátumot sem. Még a szalonbeli hölgyek szemének színét, a bibircsókok helyét is megtudjuk. Persze sokszor gyanút fogunk, hátha szépen kikerekíti a történetet, és a hiányzó részeket a képzeletére bízza. Ha erre gyanakodnánk, akkor olvassuk úgy, mint egy regényt – beláthatatlanul sok szereplővel –, amelyben mindenkit stendhali precizitással jelenít meg.
Rubinstein kozmopolita; kitárt lélekkel járta a világot, és mindazt megírta, amit arról a világról fontosnak gondolt. Rendkívül sok emberrel hozta össze a sors és a történelem, így azután az az érzésünk támad, hogy vele együtt újra bejárjuk a tizenkilencedik és a huszadik század fordulójának három évtizedét. Thomas Mann, aki ugyancsak kedvelte a világot, természetesen összefutott vele – Amerikában két európai –, föl is figyelt rá. "Hat nyelvet beszél – ha nem többet. Utazási élményeivel színezett, rendkívül mulatságos jellemábrázolásokkal tarkított csevegésével ugyanúgy csillog a szalonokban, mint ahogyan roppant művészi képességével csillog a világ minden országának hangversenypódiumain" – jellemezte. Így azután ezt a könyvet olvasva úgy érezhetjük magunkat, mintha Thomas Mann mellett ülnénk egy vacsorán vagy egy délutáni teán társalogva.
Az ember szeret belesni egy-egy nagy művész életébe; itt most Rubinstein életének a legmélyére lesünk, mintha csak társunk volna. Végigkalauzol bennünket a fél életén, miközben jól szórakozunk, vagy éppen megdöbbenünk. És legfőképpen együttérzünk ezzel a szeretni való emberrel, aki káprázatosan bánt a hangokkal. De nemcsak a hangokkal, hanem a szavakkal is. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ő volt az önéletrajzírás Rubinsteinje."

Részletek az írásból:

"A vendégség többi részét három úr alkotta, ugyanazt a foglalkozást űzték: hangversenyimpresz- szárióként dolgoztak, azonban három különböző világból származtak. Chevrier idős francia, elegáns sötét ruhában, keménygallérral, nagy segítéségére volt vendéglátónk első párizsi koncertjeinek szervezésében. Időközben visszavonult, de agglegény lévén mindig szívesen látták a Riond-Bossonon. A másik impresszárió tipikus angol úrnak nézett ki, Eduárd kori szakállal: Adlingtonnek hívták, Paderewski legtevékenyebb ügynökeként dolgozott, elkísérte minden körútjára, Angliába, Ausztráliába és Új- Zélandra, lenézte a kontinenst és az idegen nyelveket, irigylésre méltóan tévedhetetlennek hitte magát. A harmadik Jaczewski volt, egy különös lengyel, Kijevben született és nevelkedett, az orosz gondolkodásmód hatotta át. Egy vígjáték szereplője lehetett volna: az egyik szemét nagy fekete szemkötő takarta, a másik nagyon éber, rosszindulat sugárzott belőle. Nehézkes észjárású ember volt, mindenkiből és mindenből gúnyt űzött, emiatt hamar népszerűtlen lett köztünk. Állandóan azt bizonygatta, hogy minden, ami orosz, az felsőbbrendű – ez egyenesen bosszantott. Paderewski menedzserként alkalmazta Jaczewskit elkövetkezendő oroszországi turnéjához, ez a turné foglalkoztatta annyira. Kora ifjúsága óta nem játszott ott, és most az oroszok erőltették, hogy fogadja el újabb meghívásukat. A hazafias lengyel természetesen utálta, hogy országának megszállói előtt kell játszania."

"Saint-Saëns alacsony, kövér ember volt, rövidre nyírott, kerek, szürke szakállal, orrának mindkét oldalán egy-egy nagy bibircsók virított aszimmetrikusan. Úgy nézett ki, mint egy francia banktisztviselő. – Örülök, hogy eljátssza a zongoraversenyemet. Első alkalommal névrokonával, Anton Rubinstejnnel adtuk elő, ő zongorázott, én vezényeltem. Egy hét alatt tanulta meg. – Majd hozzátette: – A koncertjére nem tudok elmenni. Este nem megyek sehova, de a próbán igyekszem ott lenni. Amikor elmondtam, hogy lengyel vagyok, a zongorához sietett, és azt kiáltotta: "Ez a kedvenc Chopin- darabom!" – majd eljátszotta az E-dúr scherzót, az én ízlésemnek kicsit gyorsan, de technikailag tökéletesen. Később, amikor indulni készültem, kikísért, és fölsegítette a kabátomat. A viselkedése kétségkívül megcáfolta hírnevét."

"Elképedve pillantottam meg a két hangversenyzongorát, egymással szembeállítva, két ablakfülke előtt. A két zongora közti szűk folyosón nagy verandára nyíló dupla szárnyú üvegajtót lehetett megközelíteni. A falakon a mester három portréja lógott, az egyik Burne-Jones híres képe, a másik Alma-Tademáé, a harmadik egy francia festőé, a nevét elfelejtettem. Mindkét zongorát virágok borították, a virágok között királyok és királynők bekeretezett képei, infánsnők, prominens arisztokraták. Észrevettem egy vagy két híres amerikait is, de csodálkoztam, hogy egyetlen lengyelt sem látok közöttük. Várakozásomban remegtem az izgatottságtól, a két Steinway között foglaltam el stratégiai pontomat, vártam, és még mindig álltam. Negyedóra múlva, amely örökkévalóságnak tűnt, kinyílt egy oldalsó ajtó, és egy nagyon idős hölgy lépett be. Látta, hogy ott állok, odalépett hozzám, egész közel, és reszkető hangon kérdezte:
– Ön az a fiatalember, aki a mesterhez jött játszani? – Bólintottam. – Ó! – folytatta –, nagyon sajnálom önt. Ki a csuda fog bármilyen zongoristát is meghallgatni, ha hallotta a mestert?! Miután elmondta megsemmisítő "ítéletét", eltűnt."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Rátkai Zsófia