Kutyás kiadvánnyal jelentkezik A könyvtolvaj bestseller világhírű írója

A Könyvtolvaj világhírű szerzője, Markus Zusak ezúttal egy igazán kaotikus, ugyanakkor szívmelengető történettel jelentkezik. A Három vad kutya és az igazság középpontjában a Zusak család áll, aki három nagytestű, megátalkodott kutyát fogad be: Reubent, az ajtódon dörömbölő, domináns farkast; Archert, a jóképű, de halálos szőke szépfiút; és Frostyt, a baljósan vigyorgó, zivatarszerű energiákkal bíró négylábút.

Az Európa kiadó által gondozott könyvben természetesen kitör a káosz: utcai csetepaték, parkbéli összecsapások, nyilvános megszégyenülések, károk és sérülések sorozata, miközben a család humorral, kitartással és rengeteg szeretettel navigál a mindennapok kihívásai között. Mindez azonban nem csak komédia: a történet tragikomikus elemei és a váratlan fordulatok éppoly fontosak, mint a mély érzelmi pillanatok, amelyek a család és az állatok közötti köteléket ábrázolják.

Zusak megkapóan gyengéd, színes és lebilincselő stílusban ír arról, hogyan válhat a totális káoszból szeretet, és hogyan formálja át végérvényesen a mindennapokat, ha valaki befogad a házába – majd a szívébe – három megveszekedett négylábút. 

Vélemények a kötet kapcsán:

"Szívfacsaró... Azok számára is megható lesz, akik még soha nem vettek pórázt a kezükbe." - Publishers Weekly.

"Reflektorfényben a szőrös négylábúak fékezhetetlen szellemisége, humorral és mélyértelmű igazsággal: nem maradunk érintetlenül, kedvenceink örökre megváltoztatják az életünket." - Booklist.

"Humoros és bölcs. Zusak betekintést nyújt az olvasóinak – egyben talán új állatbarátoknak – abba, mi minden zajlik egy elhivatott író háztartásában, amelyben négylábú házi kedvencek kapnak helyet: hogyan befolyásolják a család, a szomszédság – az emberi szív – dinamikáját." - BookReporter.

Részlet a könyvből:
"E sorok írásakor a családom két vegetáriánusból és két többnyire vegetáriánus húsevőből áll; úgy értem, havonta egyszer, maximum kétszer eszünk húst, de azt is csak akkor, ha elénk teszik. 2015 áprilisában azonban még mindannyian az utóbbi kategóriába tartoztunk, és húsvétvasárnap sült csirkével akartuk várni Halinát és Jaceket ebédre. Szombat reggel kivettem a fagyasztóból, hagytam kiolvadni, mi pedig szokás szerint siettünk a gyerekekkel sportolni. Valamilyen oknál fogva már kibontottam a csomagolásból, és egy tányéron feküdt a mosogatóban...
Archie-nak csak ennyi kellett.
Reuben valószínűleg elég okos volt, hogy tudja, mit tesz a szervezetével a nyers csirke, de Archer egészen biztosan nem. A hosszú hátsó lábára állva bizonyára feltette a mellső mancsait, és leemelte a csirkét. Amikor hazaértünk, a fapadlón találtuk szétmarcangolva, mint egy megfagyott futball-labda tetemét. Archer bűntudatosan körözött. Az ábrázata mindent elárult.
"Jé, hogy került oda az a madár?"
Mindenféle vádaskodások hangzottak el, és ő elsunnyogott, mint egy leszidott gyerek, én meg átválogattam, hogy mi az, ami még használható.
– Ugye, nem akarod megsütni? – kérdezte Mika. Túl jól ismer.
– Hát, az egészet nem ette meg. Holnap egy szót se a szüleidnek, oké?
Egy pillanatig azt hitte, hogy nem viccelek.
Ami viszont tényleg nem volt vicces, az aznap délután és a következő hét nagy részében ütött be Archer érzékeny gyomra miatt. Az első bizonyíték a házunkban valaha is látott legborzalmasabb ürítés volt: fele a dolgozóm padlódeszkáira ment, fele az ottani szőnyegre. Az a szőnyeg a macskavizeléstől kezdve a kutyaszaron át a gyerekek hányásáig mindent látott már, de ez túlment mindenen. Azért elég gyorsan megenyhültem.
– Jaj, Arch – mondtam –, jól vagy, haver?
Soha nem nyújtott siralmasabb látványt.
Másnap lementünk a tengerpartra, és amikor a fertőzés nem akart magától csillapodni, találkoztunk Carrie-vel és Matt-tel, a kiváló állatorvosokkal Miltonban, akiknél azóta már háromszor jártunk. Másodszor Reubent kellett összevarrni, utoljára pedig egyik éjszaka vittük be, mert attól féltünk, hogy kullancsa van, amit nem találtam meg, de valójában már a rák terjedt benne. Erre később még visszatérünk.

Ezzel elérkeztünk a vandálok éjszakájához.
A helyszín ismét a dolgozóm.
Emlékszem, hogy péntek este volt, a hátsó udvaron gyerekek trambulinoztak, a szüleik pedig a konyhában italoztak, valószínűleg kényszerűségből. A kutyák a dolgozómban henyéltek, a régi ágyneműből készült Hiltonjukban. Folyamatos zajt hallottunk odafentről, és végül valaki rákérdezett:
Mika megkérdezte, hogy meg akarom-e nézni.
– Nem. – Elhatároztam, hogy veszélyesen fogok élni. – Majd megnyugszanak. Még körülbelül öt percig tartott a lárma, de úgy gondoltam, hogy elég biztonságban vagyunk, mivel nem sok mindent tudnak tönkretenni... elméletileg. Elfelejtettem, hogy épp akkor kaptam egy dobozzal A könyvtolvaj újranyomásából. Hat könyvet egy kartondobozban.
Később, miután mindenki távozott, felmentem és kinyitottam a dolgozóm ajtaját. Papírfecnik hómezője fogadott. Szinte lefényképezhetetlen volt a teljesítményük. Mindent beterített a széttépett buborékfólia, a szétcincált papír. A kedvenc részletem: az egyik könyv belső borítóján a szerzői fotó egészen a szemöldökéig le volt skalpolva. Máshol darabokra tépték, a jelek szerint szándékosan: "Tessék, ezt neked!"
– Édes Istenem – suttogtam a hátborzongató, csendes kataklizmában. Az apró dolgoktól elveszítjük az eszünket. A nagy dolgoknál egészen békések maradunk. (A Barbarian Days kis szakadása miatt sokkal dühösebb voltam.)
Egy pillanatig csak néztem – bánatosan, tátott szájjal –, hüledezve ezeken a pokoli teremtményeken. Olyan boldognak látszottak a romok között.
– Hé, Mika? – szóltam végül le. – Feljönnél?
Felkiáltott:
– Jaj, ne... Akarom látni?
A gyerekek is feljöttek, és közösen szemléltük a hóvihar nyomát.
– Nézd meg a fotódat! – nevetett Mika. – Az egyik szabályosan átharapott!
– Muszáj ezt ilyen vidáman mondanod?
Furcsa módon most már szeretem ezt az emléket, méghozzá sokféle okból. Először is, mert nem gyógyszerpara volt, és elég egyszerűen össze lehetett takarítani. Leginkább arra emlékszem, ahogy ültek ott, kinyújtott mancsokkal maguk előtt, különösen Archer mint Anarchia királyság hercege. Vagy Néró a züllött Rómában.
Reuben szigorú szemmel figyelt engem.
"Egyébként hol a fenében voltál?"
Aztán Mika felmérte a kárt.
Egyik kutyáról a másikra nézett, aztán rám, és meghozta a megfelelő összegzést:
– Manapság mindenki kritikus, nem igaz?
Eljött az etetés ideje, és mindenki elhagyta a szobát, a gyerekek és a kutyák is. Becsuktam magam mögött az ajtót. Néha csak annyit lehet tenni, hogy otthagyjuk. Egy ideig úgy teszünk, mintha meg sem történt volna."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Rátkai Zsófia