Időtálló műsorral ünnepelte meg 30 éves jubileumát a Hooligans

Tegnap este a Papp László Budapest Sportarénában ünnepelte fennállásának 30. születésnapját a Hooligans. Február tizennegyedike éjszakája a zenekar és a rajongók számára nem (feltétlenül) a romantikáról szólt, hanem a rock and rollról, 30 év emlékeiről, és arról a hihetetlen erőről, amit ez a folyamatosan megújuló, fáradhatatlannak tűnő banda adni tud.

A Hooligans srácainak (Ördög Tibor, Tóth Tibor, Kiss Endre és Romanek Gergely) nem volt arra szüksége, hogy vendégzenekarra bízza a bemelegítést. A  produkció egy perccel a hivatalos kezdés előtt már a színpadon termett, hogy aztán 20:00-kor azonnali csapást mérjen le az egybegyűltekre. Ha már nagyérdemű, gyakorlatilag minden generáció képviseltette magát az Arénában, a fiatalok és a régi motoros rajongók ugyanúgy jelen voltak, a nők és férfiak aránya fele-fele lehetett. A Hooligans egyik legnagyobb erénye, hogy nem csak három évtizede aktívak, de mindig képesek voltak új rétegeket, új korosztályokat megszólítani, meghódítani. Köszönhető ez a folyamatos megújulásuknak, fejlődésüknek. Úgy változnak, hogy közben mégis Hooligans marad minden hang, riff, refrén. A témáik széles skálán mozognak, a dalok időtállóak - nem véletlen, hogy ennyi év után is ennyire elementárisan működnek élőben.

A nyitó track a Kendőzetlen igazság volt, ami tökéletes választás egy ilyen estére: határozott, erős, karakteres kezdés. Bár az első percekben akadtak hangtechnikai problémák, a stáb gyorsan javította a hibákat - mire bárki komolyabban kétségbeeshetett volna, már rendben volt minden. Sőt!

A színpadkép nem lett túlcsicsázva, modern ugyanakkor letisztult hatást keltett. A két oldalsó LED-falon főként fekete-fehér képek jelentek meg, többnyire a zenekari tagokról és a közönségről, míg középen színes grafikák és animációk futottak. Persze további látványelemekből sem volt hiány: füst- és lángoszlopok, konfetti is előkerült, de nem tolták túl - pont annyit kaptunk belőlük, amennyi emeli a hangulatot, de nem veszi el a figyelmet a zenéről. A színpadot illetően: nem volt kifutó, ami manapság szinte alapfelszereltség egy Arénás bulin. 

A setlist gyakorlatilag hibátlanra sikeredett. Folyamatosan építkezett, és tökéletesen egyensúlyozott a korai számok, a nagy slágerek, valamint a frissebb, keményebb hangzású szerzemények között. Több mint 30 dal csendült fel, így a koncert nagyjából két és fél órán át tartott - és ami a legfontosabb: nem volt üresjárat, nem volt egyetlen unalmas pillanat sem. Az első lassabb percek körülbelül a nyolcadik dalnál érkeztek meg, amikor a Játszom csendült fel. Addig megállás nélkül zúzott a banda, nem is akármilyen intenzitással. 

Csipa körülbelül az ötödik dal környékén szólt ki hosszabban a közönséghez. Sem előtte, sem utána nem "koptatta feleslegesen" a hangját, és igazából nem is kellett: beszéltek helyette a dalok. Ez a fajta önbizalom és profizmus jelzi azt is, hogy mennyire biztos a zenekar a saját anyagában, életművében. Abszolút megértem őket.

Ami pedig Csipa hangját illeti: ELKÉPESZTŐEN STABIL, balladákban és zúzós, hörgősebb témákban is ugyanúgy működik. Sok zenekar ebben a korban már visszavesz, óvatosabbá válik, de a Hooligans nem ilyen. Ők nem fáradnak, képesek újra és újra rápakolni még egy lapáttal.

A színpadon Csipa után egyértelműen Romanek Gergely volt a legmozgékonyabb. Bár a buli során rengeteg gitárcsere történt, de olyan gyorsan és precízen dolgozott a stáb, hogy szinte fel sem tűnt. 

A jubileumi koncerthez természetesen vendégek is csatlakoztak, nem is akármilyenek. Az első közülük a Megasztárban is megismert, zseniális hangú Gudics Máté volt, akivel a Küzdj az álmodért hangzott el. A műsor közepe táján jött a második meghívott előadó, Diószegi Kiki, a Down For Whatever, a Blue Cold Jalapeños frontembere. Vele az egyik kedvenc kollaborációmat jelentő Fekete Szivárvány csendült fel - igazi súlyos, sötét és erős pillanatokkal. A show második felében érkezett Mező Misi, valamint Bodza, Kiss Endi lánya is, akivel az Illúzió-t adták elő közösen. Szívmelengető volt látni, ahogy Csipa vendégeik érkezésekor hátrébb vonul, ám azok rendre visszahúzzák maguk mellé.  Csipa és a fellépők folyamatosan kommunikáltak egymással a színpadon, és egyértelmű volt: mély tisztelet van közöttük. Egyik sem tartozott a "kötelező vendégszereplés" kategóriába.

Nem mehetek el szó nélkül a zseniális vokalisták, Kottmayer Krisztina, Vincze-Fekete Vera, valamint az alapfelállást kiegészítő Dandó Zolika és Gyöngyösi Gábor mellett sem. Az ő tudásuk, precizitásuk, alázatuk nagyon nagyban emelte az este fényét, felejthetetlen mivoltát.

A korábban említett számok mellett megkaptuk még többek között azokat a dalokat, amelyek nélkül nem pöröghetett volna ki ez a jubileum:

• Nőben a boldogság,
• A vér nem válik vízzé,
• Lángba borítom a várost,
• Királylány,
• Szabadon,
• Tartson örökké.

Csipa a koncert második részében már sokkal többet énekeltette a közönséget, mint az elején, a rajongók pedig lelkesen csatlakoztak a vokál szekcióhoz. 

A hivatalos zárás a Seholország volt. Majd jött a levonulás, taps, üvöltés klasszikus forgatókönyve. Természetesen a hooligánok visszatértek még két dal erejéig: a ráadásban megkaptuk a Legyen valami-t, majd a Hotel Mámor-t, ami kitűnő lezárása volt egy ilyen estének.

A Hooligans tegnap este bebizonyította, hogy 30 év után is lehet energikus, modern, lendületes rockshow-t adni. Életművük nem alacsonyodott le a retro szintjére, nem nosztalgiázni járnak a színpadra, hanem bizonyítani, újra és újra. Kevés hazai zenekar mondhatja el magáról, hogy évtizedek óta jelen van, mégis friss, energikus, lüktető és valóban mai maradt. Remek példát jelentenek arra, hogy miként lehet hosszú pályát befutni úgy, hogy nem kizárólag a múlt sikereiből élnek, hanem a jelenből is építkeznek. Lehet ezt így is csinálni. Sőt, igazán így érdemes. Az ő vérük tényleg nem vált vízzé. Kívánom, hogy Tartson örökké!

szerkesztette: Hatos Niki
fotó: Hatos Niki