Tegnap este a Rózsavölgyi Szalonban jártam, ahol az immáron több mint ötven előadást megélt, Őze Áron rendezte Válásguru-t néztem meg Ullmann Mónika, Józan László, valamint Brasch Bence szereplésével.
A színészcentrikus történet középpontjában a szakítás áll, amelyből Eric (Brasch Bence) jól jövedelmező üzletet csinál. Manapság a szakításnak kismillió gyáva, bunkó fajtaját ismerjük, az SMS-től kezdve a portás üzenetén, a cetlik hagyásán át egészen az egyszerű eltűnésig, avagy ghostingolásig. Tisztességesen szakítani csak a felelősségteljes felnőttek tudnak. Többek között ezt járja körbe a fergeteges vígjátékot mélydrámával ötvöző darab. Bár hibát hibára halmoznak, sokszor gyávák és gyengék, az előadás minden karaktere (Chloé, Eric, Quentin) nagyon szerethető, a darab végére még a Válásgurut sem tartjuk kíméletlen, pénzéhes gazembernek. Két férfink és egyetlen nőnk tökéletes félreértésben, hazugságban töltik el az este nagy részét, míg nem torokszorítóan őszinte vallomásokkal leplezik le egymást, és önmagukat. Az Enyvvári Péter díszletében játszódó produkciót ugyan 85 percesnek írják, az idő iszonyatosan gyorsan elmegy, köszönhetően annak, hogy az óriási, jól felépített szövegek (Nemlaha György, Kiss Kornélia, Karácsony Ágnes) apró információkkal írnak át mindent a történet során. A sztorinak a néző többféle befejezést is el tud képzelni, és hogy mi lett az? Járj utána magad!
Ami velem maradt, mint gondolatiság:
- Miért hazudjuk a szerelmet, amikor az sosem volt, vagy már elmúlt?
- Miért rettegünk annyira az egyedülléttől?
- Az igazságtól nem várjuk el, hogy megkíméljen.
- Sokan azért hazudnak, mert környezetük becsapásával érezhetik azt, hogy hatalmuk van a dolgok, mások felett.
- A történések, érzések őszinte kibeszélése megnyugvást hoz.
- Az élet kiszámíthatatlan fordulatokat produkál, és pont ettől csodálatos.
Lacival forgattunk is az előadás előtt, íme az anyag:
