Három nő és egy világot átrendező konferencia Catherine Grace Katz új művében

A történelem kulisszái mögött mindig ott vannak azok, akik sosem kerülnek a reflektorfénybe. Catherine Grace Katz új könyve, a Jalta lányai pontosan róluk szól: három intelligens, karizmatikus nő eddig el nem mesélt történetéről, akik 1945 februárjában elkísérték apjukat a jaltai konferenciára - arra a találkozóra, amely alapjaiban rajzolta át a háború utáni világot.

Katz új nézőpontból mutatja be a jól ismert politikai sakktáblát. Kathleen Harriman, a síbajnokból lett háborús tudósító; Sarah Churchill, a brit légierő tisztje és Winston Churchill legélesebb otthoni kritikusa; valamint Anna Roosevelt, az elnök legbizalmasabb tanácsadója, aki már a Fehér Házban is őrizte apja titkait. Ők hárman nem csupán díszkíséretként voltak jelen a Krím félszigeti tárgyalásokon - befolyásuk, figyelmük, politikai érzékük és személyes küzdelmeik éppúgy részei voltak a konferencia emberi történetének, mint Roosevelt, Churchill és Sztálin feszült tárgyalásai.

A könyv nemcsak a szövetséges vezetők közti töréseket rajzolja újra, hanem az apa-lány viszonyok finom (néha fájó) drámáját is. A szerelem, a lojalitás, a politika, a szovjet hírszerzés árnyéka - mind ott pulzál a háttérben.

Katz munkája precíz, mégis filmszerű. Nem véletlen, hogy a 2020-as megjelenés óta számos nyelvre lefordították, és a történész-szerző azóta is látványos ívet jár be: Harvard, Cambridge, modern kémelhárítás, jogi doktorátus, készülő Hindenburg-kötet.

Hazánkban az Európa Könyvkiadó gondozásában, Bihari Péter fordításával jelent meg az írás.

RÉSZLET A KÖNYVBŐL:

"Már négy nap múlt el azóta, hogy Sarah egy egész délutánt Kathleennel és Annával töltött, ameddig apáik üléseztek. A britek és amerikaiak közötti lappangó megosztottság talán öntudatlanul hatott arra, hogy Sarah inkább a saját törzséhez vonuljon el, mintsem a többi nő társaságát keresse. A katonai vezetők azonban távoztak ezen a szombat reggelen (február 10- én), így Sarah a barátja nélkül maradt. És apja nélkül is. Winston örült, ha Sarah vele együtt megy a Livágyijai Palotába, de ezen a délutánon nagyon hirtelen indult el a Voroncov- palotából Anthony Edennel és mögötte Birse őrnaggyal, a tolmácsával. Úgy volt, hogy a Livágyijai Palotába megy, hogy az ülés kezdete előtt egyeztessen Roosevelttel, de inkább a koreizi villát vette célba, hogy Lengyelországról tárgyaljon Sztálinnal. A három hatalom nem juthat eredményre, ha a szovjetek állandóan új módosításokkal jönnek elő, új indítványokkal a lengyel átmeneti kormányt, illetve a választások megtartását illetően. Különösen aggasztó volt az a szovjet szándék, amely kivette a dokumentumból a szövetséges nagykövetek választásokra vonatkozó felügyeletét. Másként hogyan kaphatott volna Churchill és Roosevelt bármilyen megbízható információt arról, hogy valóban törvényesen zajlott-e a választás? A megegyezés érdekében az amerikaiak hajlottak arra, hogy alkut kössenek, ha elvben egyetérthetnek abban, hogy a nagyköveteknek engedélyezik a megfigyelői státust. Ez azonban Churchill számára elfogadhatatlan volt. Ezért elment Sztálinhoz, hogy szembeszálljon vele ebben a "rendkívül kínos ügyben", és közben megfeledkezett az FDR-rel megbeszélt találkozójáról.
Így hát, miközben Winston folytatta a harcot Sztálinnal Lengyelországért, Sarah megkereste Annát és Kathyt. A három lány nem úgy hagyja majd el Jaltát, mint legbenső barátnők, de Sarah elég jól érezte magát a társaságukban ahhoz, hogy még egy utolsó délutánt együtt töltsenek, és különösen, mert hátra volt még egy kirándulás, mielőtt elbúcsúznak a Krímtől. Utazásuk során együtt fedezték fel Szevasztopolt meg a villáik körüli kerteket, külön-külön is kirándultak a vízeséshez, valamint Csehov házához, és most még el akartak menni együtt Jalta városába, megnézni az ottani embereket. Kathy és Anna már korábban is tervbe vették ezt, de a Livágyijai Palota körüli szovjet őrök megállították őket. Ma végre megkapták rá az engedélyt, kimerészkedhettek a városkába, amely közvetlenül Livágyija mellett terült el, de azzal a feltétellel, hogy egy szovjet katona kíséri őket. Amikor Peter Portal elbúcsúzott Jaltától, viccesen azt mondta erre az eljárásra, hogy "védőőrizetbe vétel". Ő cseppet sem sajnálta, hogy hátrahagyja a hivatalos kísérőket.
Sarah az amerikai főhadiszálláson találkozott Annával és Kathyvel. Anna a szőrmekabátját vette fel, kistáska volt a karján, a Quincy fedélzetén viselt kalap és kesztyű, indulásra készen állt. Kathy kicsi kalapot illesztett hullámos barna hajára, és szőrmét viselt. Ha Sarah nem hordott volna egyenruhát, azt lehetett volna hinni, hogy három barátnő találkozik ebéd előtt London vagy New York egyik divatos étterménél. Ahogy elindultak, beköszöntek Robert Hopkinsnak, illetve az egyik híradósnak, aki extra felvételeket készített. Ő elkapta azt a pillanatot, amikor az ajtóhoz értek, Anna volt középen, Kathy mellette balra, Sarah egy kicsivel arrébb, a jobb oldalon. Azt gondolva, hogy az operatőr megkapta, amit szeretett volna, Sarah elindult kifelé, de amint megfordult, Robert elővette a maga fényképezőgépét. Már lefotózta az apákat, a katonákat, a civileket – mindenféle kombinációban –, de nőkről készült fényképe nem volt még. Anna kinyújtotta a kezét Sarah-ért, és visszahúzta a csoportba. Robert rájuk irányította a gépét, majd exponált.
A három hölgyhöz hasonlóan Robert is szerette volna látni Jaltát, ezért elhatározta, hogy csatlakozik a délutáni kirándulókhoz. Városi sétára indultak, a fegyveres szovjet katona húsz lépéssel mögöttük haladt. Ahogy lassan ereszkedtek lefelé az úton, észrevehették az egykori Jalta, a csodás tengerparti üdülőhely csillogását. Az elegáns tengerparti sétány, a buja szőlőskertek a közeli dombokon, a nyári hónapok lágy szubtrópusi szellője érthetővé tették Robert számára, miért volt annyira népszerű a Romanovok és az elvtársak körében egyaránt. Most azonban, hasonlóan Szevasztopolhoz, csak lepusztult kagylóhéj volt, a szép napok halovány emléke. Jaltát ugyan nem rombolták le annyira, mint Szevasztopolt, ahol alig néhány ház maradt épen, és rengeteg ortodox kereszt a civil áldozatok emlékére. De a sérülések így is súlyosnak tűntek. Az úton végig romos házak mellett haladtak el. Anna észrevette, hogy egy egész család zsúfolódott egyetlen sértetlenül maradt helyiségbe, a falak és a tető nagy része hiányzott, és jött be a hideg meg a nedvesség. Bár Jaltán ritkán havazott, a hőmérséklet gyakran fagypont alá esett.
Az úton tovább lefelé nagy hirdetőtáblát szögeztek egy faház oldalára. Robert lefotózta Annát és Kathyt, amint megálltak jobban megvizsgálni, majd felismerték, hogy azt teljes egészében kézzel festették. Az Egyesült Államokban a Kellogg, a Coca-Cola és más cégek már évtizedek óta tömegével állították elő az autóutak menti hirdetőtáblákat, de itt a helyi nyomdászoknak nem volt olyan gépük, amellyel nagy méretű táblákat készíthettek volna. A tábla bal oldalán antifasiszta propagandarajz virított. A szovjetek megvetették Francisco Franco tábornokot és Falange pártját, amely csaknem ötvenezer önkéntest küldött harcolni a Szovjetunió ellen. A karikatúrán Franco egy Mussolini, Hitler és a japán Hirohito császár alkotta torony tetején állt. Az ellenséges vezérek egy "Békekonferencia" feliratú ablakhoz emelték fel Francót, azt remélve, hogy azon át benyomulhat.
Az antifasiszta propaganda aligha volt meglepő a világnak ezen a részén, de a hirdetőtábla jobb oldali fele problémásabbnak tűnt. A plakát három lengyel földbirtokost ábrázolt. Két kövéret és bajszosat, míg a harmadik nyugati stílusú öltönyt és nyakkendőt viselt. Ez utóbbi valószínűleg az emigráns lengyel elnök, Władysław Raczkiewicz akart lenni, akit profilból, jókora horgas orral rajzoltak le, mintha ezzel zsidó ősöket akartak volna jelezni. A két kövér alak a burzsoázia reakcióját próbálta mutatni a szovjetbarát lublini kormány földreform- intézkedéseire, amelyek a gazdagok birtokait kolhozok formájában szándékoztak felosztani. "Uraim, elveszítjük a talajt a lábunk alól!" – kiáltott fel riadtan az egyik földbirtokos. Pontosan ez volt az, amit a szovjetek akartak. A megvetett burzsoázia helyett a lengyel parasztság – a lengyel nép állítólagos igazi hangja – birtokolná a földeket, kéz a kézben a keleti paraszttestvérekkel, a Szovjetunióban. Közben ennek a három nőnek három édesapja az egész elmúlt héten azért küzdött, hogy korlátozza a szovjetbarát lengyel kormányzat befolyását, noha sok sikert nem értek el.
Sarah egyszerre elragadónak és kényelmetlennek találta az orosz kultúrában való megmerítkezést. Itt van egy ország, harmincmilliós hadsereggel, amely képes emberek és anyagok tömegét mozgósítani a Németország elleni hatalmas offenzívára a keleti fronton; képes napok alatt egy lepusztult villát császári palotává varázsolni egyetlen ember rögeszméjének megfelelően. De közben egész családok, akiket korábban a mediterrán szépség vett körül, nyomorszinten tengődnek ócska viskóikban. "Nem merészelnék véleményt formálni néhány nap tapasztalata alapján és a mostani rendkívüli körülmények között, de azért egy erős benyomás elkerülhetetlenül kialakul, ami nem feltétlenül kap racionális magyarázatot" – írta később Sarah az édesanyjának.
Sarah zavarát csak fokozta az, amikor a társaság belebotlott egy út szélén játszó gyerekcsoportba. Az egyik gyerek nem lehetett több négyévesnél. Melegen voltak öltözve, egészségesnek látszottak, és ünnepélyes kíváncsisággal figyelték a négy látogatót. Annánál volt egy tábla Hershey csokoládé. Felkeltette a figyelmét a négyéves fiúcska, aki korban olyan közel volt az ő Johnny fiához, és felajánlotta neki a csokit. Ekkor az őket követő vöröskatona hirtelen a fiúcska előtt termett, teljes fegyverzetben; kikapta a csokit a gyerek kezéből, és erőszakosan visszaadta Annának. Rámordult a gyerekre, hogy tűnjön el, majd Annára is. Kathy tolmácsolta a szavait, bár szavak nélkül is világos volt a mondanivaló: "Semmi szükség arra, hogy etessék a gyerekeinket." Kathy tudta jól a saját korábbi moszkvai kísérletei nyomán, hogy a gyerekek nem fogadnak el ennivalót, ha egy katona figyeli őket. A szovjetek büszkék. Képesek gondoskodni a gyerekeikről a kívülállók leereszkedő szánalma nélkül is. A gyerekek elfutottak, majd eltűntek.
A csoport megállt egy újságárusbódénál, ahol Anna vett néhány propagandakiadványt, hogy hozzátegye őket a konferencián összeszedett gyűjteményéhez. Az egyik Ezópusz meséjére utalva egy vöröskatonát ábrázolt, aki német békára lőtt; a béka megpróbálta ökör méretűre felfújni magát. Egy másikon Adolf Hitler karikatúráját szovjet, brit és amerikai kezek fojtogatták, egy harmadikon a groteszk német szörnyeteget szövetséges szuronyok döfték át. FDR szerint az ilyen szuvenírek egyszer majd értékesek lesznek.
A négy kiránduló úgy döntött, hogy hamarosan visszaindul. Egyórányira voltak a Livágyijai Palotától, és a nap lassan lenyugodott. De ahogy már éppen elindultak volna, Sarah és három társa egyszerre egy kis ortodox templom előtt találta magát. Bent istentisztelet zajlott. Egy pillanatra haboztak, hogy bemerészkedjenek-e, aztán eldöntötték, hogy vetnek rá egy pillantást. Amikor bementek a templomba, nagyon meglepődtek. Robert azt mondta, ő úgy tudta, hogy "a vallást tiltják a Szovjetunióban". De ez a templom zsúfolva volt emberekkel. A szovjet társadalom és a vallás között kínosan szorongató kapcsolat állt fenn. Az orosz ortodox egyházat a cári korszak jelképének tekintették, és a Szovjetunió hivatalosan ateista ország volt. A szovjetek számára az államba vetett hit helyettesítette az Istenbe vetett hitet, ám a háború alatt a vallás ellen viselt harcot fel kellett áldozniuk a nácik elleni háború parancsolóbb szükségletének. A vallás maga köré tudta gyűjteni az embereket, és vigaszt adott nekik úgy, ahogy a kormány semmiképp. A papok kijöhettek a börtönből és a munkatáborból, az egész országban újra kapcsolatba kerültek gyülekezetükkel. És amint a templomok kapui megnyíltak, a lakosság, amelyet addig a vallás megtagadására kényszerítettek, beözönlött rajtuk. Kathy írt a nővérének arról az istentiszteletről, amelyre elment Moszkvában, az óhitűek templomába. Az annyira tömve volt a hívőkkel, hogy a kezét sem tudta felemelni. A gyülekezet hullámzott, az emberek elestek, sőt elájultak; megtörténhetett volna, hogy letapossák őket. Kathy csak félig-meddig tudott figyelni az istentiszteletre, mert küzdenie kellett, hogy talpon maradjon, és elkerülje a szomszédok fenyegetést jelentő égő gyertyáit.
Ahogy körülnéztek a pici templomban, Sarah észrevette, hogy a szentélyt "milliónyi apró gyertya világítja meg, de fényük nemigen hatol át a félhomályon". Az emberek arcát, mintha festő mintázta volna, megvilágították az egyébként teljes sötétségben. A kinti utcákkal összehasonlítva a templom mégis meleg és kellemes benyomást keltett. Füstölt a tömjén, énekelt a kórus. Sarah nem láthatta a kórust onnan, ahol állt, de a helyiség visszahangozta az erőteljes férfihangokat. Hangszerkíséret ugyanúgy nem volt, ahogy ülések, padok, székek sem. Az egész gyülekezet nagyon öregekből és egészen fiatalokból állt; nagyszülőkből, akik vigyáztak az unokákra, amíg a szülők elmentek harcolni a háborúba. Robert később megjegyezte, hogy amikor eljött az imádság ideje, a gyülekezet egyszerűen "levetette magát a sima kőpadlóra".
Senki sem tudhatta, vajon Sztálin engedélyezi-e a vallás további erősödését a háború után, vagy pedig az orosz ortodox egyháznak csak átmeneti másodvirágzás jutott. Bizonyos értelemben a kis templom jövője éppen annyira bizonytalan volt, mint ahogy a három ifjú hölgy figyelte az előttük folyó istentiszteletet. Most mindenki, Sarah, Anna, Kathy és a templomban lévő és szüleiket váró gyerekek remélték a háború gyors befejezését és a békekötést, amelyet a jaltai konferenciának kellett előmozdítania. Ötévnyi áldozat, veszteség és gyász után a világ vágyott arra, hogy visszatérjen a normális élet. De vajon a háború előtti világ állapota volt-e az a normalitás, amelyhez akartak vagy egyáltalán képesek voltak visszatérni?
Minden egyes nap, amelyet a három delegáció megállapodás nélkül töltött Jaltában, olyan nap volt, amely az apáknak csalódást hozott, de a három lánynak inkább az elkerülhetetlennek az elhalasztását, amennyiben még édesapjuk mellett maradtak. A Krímben az idő állni látszott. Ez a hely be volt zárva a béke és a háború évszázados körforgásába, a haladás csalóka valaminek tűnt. Ahogy azon a délutánon ott álltak a templomban, a három lány mintha három évszázadot lépett volna vissza az időben. "Ezek az utazások nekem időtlenek" – írta később édesanyjának Sarah. Az eléjük táruló kép egyszerre volt tragikus és reményteljes. "Bárcsak leírhatnám, mennyire gyönyörű volt ez az egész, milyen sokat jelentett hirtelen. Ez a templom itt képzeletbeli volt, és segítséget adó. Odakint minden hideg volt, szürke és lepusztult. Idebent meleg és évszázados biztonsággal ölelő. Egy menedék, ahová mindenki bejöhetett, hogy énekeljen az örömről és a bánatról... Éreztem, hogy ha itt élnék, ebben a szürke országban, akkor eljönnék ide, elmenekülnék ide."

szerkesztette: Hatos Niki