Egy mozaikcsalád életébe enged őszinte betekintést az Európa Könyvkiadó újdonsága

Az Európa Könyvkiadó friss megjelenése, Az ő lánya nem kertel: a mozaikcsaládok egyik legkényesebb kérdését teszi fel - Te hogy bírsz a társad gyerekével?

Chiara Marchelli regénye egy negyvenes évei elején járó, független nő története. Livia New Yorkban élő fordítóként talál rá a szerelemre Arnó személyében, aki azonban nem "egyedül" érkezik: ott van mögötte a volt feleség, Charlotte, és a kislány, Emma is. A férfi bűntudata miatt képtelen határokat húzni, így az új kapcsolat eleve egy feszült háromszögből indul ki.

Livia nem készült anyaszerepre. Emma pedig nem kér az új nőből az apja oldalán. A mindennapok apró súrlódásai lassan riválisokká formálják őket - két nő, akik ugyanazért a figyelemért küzdenek. A kimondatlan feszültségek egy baleset után robbannak felszínre, és a kérdés már nem az, kié a tér, hanem az: lehet-e önazonosnak maradni az állandó kompromisszumok között?

Marchelli könnyed, mégis feszes prózában beszél szabadságról, féltékenységről, bűntudatról és a szeretet ellentmondásairól. Nincs nagy tanulság, nincs "aha"-élmény a végén - csak őszinte szembenézés azzal, hogy a mozaikcsalád nem idill, hanem folyamatos újratárgyalás.

Az Az ő lánya épp ezért működik: nem ítélkezik, hanem kérdez. És hagyja, hogy az olvasó maga válaszoljon a benne felbukkanó kérdésekre.

Vélemények az írásról:

"A történet magával ragadó ereje Chiara Marchelli feszült írásának köszönhető, amely zseniális, mint mindig." - Goodreads

"Ennek a tehetséges szerzőnek - akiről korábban nem hallottam - a kristálytiszta, borotvaéles írása erőteljes és eredeti történetet fest le. Mindig rengeteg szó esik az elutasított, a diszfunkcionális és a béranyaságról, de vajon mennyire lehet megterhelő a kényszerű, ráerőltetett és nem kívánt anyaság világában találni magad, mert a párod gyermekeit is neked kell eltartanod, ami szükségszerűen bekövetkezik egy új kapcsolatban?" - Goodreads

"Még soha nem sírtam ilyen rövid könyvön!" - Goodreads

Részlet a könyvből:

"Amikor szól Emmának, hogy mosson kezet, ő nem válaszol. Kinézek, nincs a kanapén.
– Megyek én – mondom.
A szobában találom, a pármai sonka csomagja felbontva a lepedőn, a felét megette.
– Ó-ó! – mondja tele szájjal.
Beletörli a kezét a párnahuzatba.
– Emma!
Nyilván kiabáltam, mert Arno azonnal megjelenik. Kell egy kis idő, hogy felfogja, vagy talán, hogy eldöntse, mit reagáljon. Később felteszem magamnak a kérdést: ő mit tett volna. Ha egyedül lett volna, talán nevet, és később elmeséli nekem a lánya legutóbbi csínytevését, hogy engem is megnevettessen.
– Megmondtuk, hogy várj.
– Éhes voltam – válaszolja neki Emma, és bekapja az utolsó falatot.
Arno összetekeri a csomagot:
– Veszek neked helyette másikat – mondja nekem.
– Te pedig – fordul Emma felé – azonnal indulsz kezet mosni!
Megérinti a lepedőt, megszagolja:
– Kíváncsi vagyok, hogy fogsz ma aludni.
Emma ott ácsorog előttem:
– Szabad? Félreállok, várom Arno valódi reakcióját. Ám nem történik semmi: elrendezi az ágyat, és azt mondja, holnap reggel berak mindent a mosógépbe.

Az asztalnál próbálom leplezni ingerültségemet. Nem Emma miatt, magam miatt: essünk túl rajta minél hamarabb. Azért is, mert tudom, hogy ha szóba hoznám, Arno rám meresztené a szemét, amivel azt mondaná: Most komolyan? Igaza lenne. Csak egy fél csomag sonka. De nem bírom ki. Csörgetem a tányérokat, nem szólok Emmához.
– Szívesen készítettem volna egy előételt sonkával, de mivel elfogyott, kihagyjuk az előételt.
– Nem fogyott el! – ordítja Emma.
– Nem vagyok süket.
– Nyugalom! – szól közbe Arno. – Bőven van ennivaló.
Felállok, kimegyek a konyhába. Arno azonnal ott terem:
– Ellenőrzöd, nem ette-e ki a hűtődet?
– Megnéztem, van-e reggelije Emmának.
– Ne foglalkozz a reggelivel! Gyere!
Visszamegyek az asztalhoz, bár semmi máshoz nincs kedvem, mint otthagyni mind a kettőt, és étterembe menni Evelynnel.
– Livia azt kérdezi, mit szeretnél holnap reggelizni. Emma egyik ujját az arcára teszi, égnek emeli a tekintetét, hogy gondolkozzon:
– Tojást!
– Most ettük meg az utolsó kettőt – válaszolom. – Tyúkká változol ezzel a tojásmániával.
Nevetek, de egyedül én nevetek. Próbálok kitalálni valamit, amit mondhatnék.
– Mindenesetre, mivel ennyire szereted, most már tudod, hogy kell keménytojást főzni – teszem hozzá.
– Emma, ugye emlékszel, hogy a tűzhelyet nem szabad bekapcsolni? – kérdi Arno. Emma bólint. Vigyáznom kell, nehogy rossz ötleteket adjak neki: már csak az hiányzik, hogy felgyújtsa a lakást.
– Képzeld – folytatja Arno –, amikor Livia kicsi volt, az apukája iskola előtt uovo sbattutó-t, vagyis felvert tojást készített neki a kávéhoz.
Ez felkelti Emma kíváncsiságát, megkérdezi, tudok-e neki olyat csinálni.
– Teszel bele nekem sonkát? – kérdezi aztán, és a karomra hajtja a fejét. – Esküszöm, hogy nem eszem meg mindet.
– Ha már a sonkánál tartunk – mondja neki Arno –, tudod, hogy olaszul van egy olyan mondás, hogy "sonkát visel a szemén"?
Emma ráncolja az orrát, orrcimpái kitágulnak, és ez most még jobban irritál, mint máskor szokott:
– Mi?
– Azt jelenti, hogy valaki nem lát, vagy nem akar meglátni egyértelmű dolgokat. Liviától tudom.
– Azaz?
– Azaz, ha például van egy helyzet, ami nem tetszik vagy zavarba hoz, úgy teszel, mintha nem lenne így.
Emma megint grimaszol:
– Nem értem.
– Amikor valami a valóságban ott van előtted, de te nem látod meg.
– De én látok mindent! Ott egy tányér, ott vannak a poharak, ott a kenyér...
– Nem te, az emberek általában.
– Nem értem.
Naná, hogy nem, gondolom, amilyen hülye vagy.
Azután leesik a tantusz: az időt húzza.
Mert természetesen már nem éhes. Arno próbál társalogni velem, de észreveszi, hogy Emmát figyelem, aki könyököl és a fejét támasztja.
– Egyél – mondja neki ekkor.
Emma a szék lábát rugdossa, fújtat, piszkálja a tányéron a halat. Várom, hogy Arno tovább biztassa, aztán nem bírom megállni:
– Edd meg, ami a tányérodon van, és fejezd be a rugdosást!
– Nem ízlik.
– Nem igaz.
– Nem bírom.
– Egyél.
– Nem bírok!
– Fogalmad sincs a dolgok értékéről, Emma. Tudod, mennyit költött rád édesapád ma? Tudod, mennyibe kerül az a lazac? Éjszaka éhes leszel, úgyhogy most egyél, méghozzá gyorsan, világos?
Remegek. Egyszerre tűnik nevetségesnek és felszabadítónak: remegni a dühtől, így beszélni.
Nem nézek Arnóra, de érzem magamon a tekintetét.
Emma nyög, a villával kezdi miszlikbe aprítani a halat.
Nem hagyom abba:
– Használd a kést.
Levág egy falatot, a szájába teszi, rágni kezd, és teljes percek telnek el, mire lenyeli. Én kitartóan nézem, amint abbahagyja a rágást, tovább nógatom. Egyszer aztán lecsapja az evőeszközöket, csupa olaj lesz tőlük a terítő.
– Emma! – kiált rá Arno.
Emma meghökken, Arno felveszi a terítőről a villát, rászúr egy falat lazacot:
– Nyisd ki a szád!
Emma int, hogy nem, összezárja a száját.
– Nyisd ki!
Emma kinyitja a száját, sírni kezd. Arno egy másik falatot akar neki adni.
– Ennyi elég – mondom. Nézem Emmát, nézem Arnót.
– Nem érdekes. Megesszük mi, vagy holnap hazaviszitek magatokkal.
– De a spárgát megeszem! – kiáltja elégedetten Emma, és kézzel elvesz egyet. A szájába teszi, és a tányéralátétbe törli a kezét. Azután Arno tányérja felé nyúl, alulról felfelé néz fel rá, mosolyog.
– Kis ravasz...
Emma elvesz két szál spárgát, egyet-egyet a két kezével, mindkettőnek lerágja a hegyét, majd leteszi, és azt mondja, tele van a hasa, és átmegy a dolgozószobába.
Fáradt vagyok. Belefáradtam, hogy megjegyzést tegyek a viselkedésére, hogy felidegesítsem magam, mert Arno mindent megenged neki, hogy nekem kell fegyelmeznem. Nem a te lányod, mondom magamnak, holnap visszamegy oda, ahonnan jött. De nem így van. Az lehet, hogy holnap hazamegy a saját lakásába, mégis veled marad.
Arno tudja, min gondolkodom, és látom rajta, hogy ő is belefáradt. Csakhogy, villan az agyamba, nem a lánya viselkedésébe.
Felállok, fogom a koszos tányéralátétet, és bedobom a mosógépbe.
– Megyek, megnézem, mit csinál – mondja Arno. – Ezt hagyd csak, majd én befejezem.
Megvárom, hogy kimenjen, azután leszedem az asztalt, és elmosogatok. Hallom, hogy a fürdőszobában mesét olvas neki. Remélem, elalszom, mielőtt véget ér."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Európa Könyvkiadó