Bővített kiadást kapott a Mégis mondj igent az életre

Viktor Emil Frankl (1905–1997) osztrák neurológus, pszichiáter és pszichológus a második világháború idején három évet töltött különböző koncentrációs táborokban. Az ott átéltek nyomán alkotta meg saját módszerét, a freudi pszichoanalízis és az adleri individuálpszichológia után a "harmadik bécsi pszichoterápiás iskolának" nevezett logoterápiát. A németül először 1946-ban megjelent Mégis mondj igent az életre! című művét azóta több mint harminc nyelvre fordították le, és így immár generációk sorának, emberek millióinak nyújtott segítséget és életre szóló élményt. Visszaemlékezését az amerikai Kongresszusi Könyvtár még a szerző életében beválogatta a tíz legnagyobb hatású könyv közé, ahol azóta is tartja a helyét.

A kötet bővített, átdolgozott formában az Európa Kiadó jóvoltából jelent meg.

A tartalomról: "Viktor Frankl szinte mindent és mindenkit elveszített a háború, az üldöztetés éveiben: anyja, apja, bátyja és felesége is koncentrációs táborban pusztult el. A fogság, a reménytelenség poklában formálódó, majd közvetlenül a háború, a felszabadulás után íródott és először 1946- ban megjelent művében önsajnálat és indulat nélkül szól a náci haláltáborokban szerzett tapasztalatairól.
A Mégis mondj igent az életre!, amely egyszerre emlékirat, szenvedéstörténet, tanúságtétel és tudományos szakmunka, azon ritka művek közé tartozik, amelyekben a legszemélyesebb élményanyag és hang, illetve a tudósi józanság, távolságtartás és módszeresség szerves, harmonikus egységet alkot. Frankl a saját tapasztalataira és páciensei történeteire alapozva azt állítja, hogy ugyan nem kerülhetjük el a szenvedést, de még a leggyalázatosabb körülmények között is kitűzhetünk magunk elé olyan célokat, amelyek értelmet adnak az akár legelveszettebb pillanatainknak is.
Frankl logoterápiaként ismert elmélete sok tekintetben a pszichoanalízisre épít, de annál általánosabb érvényű, és pozitív üzenete révén sokak számára érzelmileg könnyebben befogadható. Középpontjában az a meggyőződés áll, hogy – szemben Freud állításával – az ember elsődleges hajtóereje nem a libidó, a nemiség, hanem az a törekvés, hogy a körülményektől függetlenül értelmet adjon a létének, a cselekedeteinek.
Frankl négy koncentrációs tábort járt meg 1942–45 között, ezek egyike Auschwitz volt. Meg kellett tapasztalnia szülei, fivére és várandós felesége halálát, és később ezekből a tragikus élményekből, saját maga és mások végletes gyötrődéséből kiindulva hozta létre terápiás módszerét. A szenvedést nem kerülhetjük el, állítja Frankl professzor, azt azonban eldönthetjük, hogy milyen módon viszonyulunk hozzá, és találunk-e benne értelmet.
Értelmet találni az életben, bármilyen is az; kitűzni bizonyos célokat, és azok felé haladni – Frankl logoterápiájának ez a törekvés az alapköve. Sok tekintetben a pszichoanalízisre épít ez az elmélet, de annál általánosabb érvényű, és pozitív üzenete révén mindenkit szíven talál. Az ember egyedi, senki mással össze nem téveszthető lény, hangsúlyozza dr. Frankl, éppen ezért mindenkire rá van bízva, hogyan éli meg, hogyan értelmezi saját személyes tapasztalatait. Hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségeinkből, forduljunk bizakodással a jövő felé, és legyünk elfogadóak – a logoterápia módszere ebben segít.
Tizenegy hónappal azután, hogy szabadult a náci koncentrációs táborokból, ahol egész családját elvesztette, Viktor E. Frankl nyilvános előadások sorozatát tartotta Bécsben. A hamarosan világhírűvé váló pszichiáter a lét értelméről, a rugalmasságról és a legnehezebb akadályok esetén is teljes életvitel fontosságáról fejtette ki gondolatait.
Akárcsak 1946-ban, a világháborút követően, Viktor E. Frankl szavai ma is erős visszhangot keltenek, hiszen a világban hatalmas gondot okoz a társadalmi elszigetelődés, a gazdasági bizonytalanság. A neves pszichiáternek meggyőződése, hogy minden válság egyben lehetőségeket is hordoz. A koncentrációs táborok kimondhatatlan borzalmai közepette néhány rabtársának példáján keresztül megtanulta, hogy mindig lehet igent mondani az életre, és hogy ezt a mély és időtlen tanítást, igazságot bárki elsajátíthatja és alkalmazhatja.

Frankl rájött, hogy három dolog adhat értelmet az emberi létnek:

• a cselekvés, az, hogy elvégzünk egy feladatot, küldetést, hogy alkotunk, hogy létrehozunk valamit;
• a szeretet, amely révén másokhoz kapcsolódhatunk, és amely közelebb visz a természetet és a művészetet megértéséhez;
• a transzcendencia, amely segít megbékülni a halállal és elfogadni az elkerülhetetlen szenvedést."

Részletek a műből:

"Ez a könyv mára csaknem száz angol nyelvű kiadást élt meg, és huszonegy nyelvre fordították le. Csak az angol nyelvű kiadások több mint hárommillió példányban keltek el. Ezek a száraz tények, és könnyen lehet, hogy miattuk van az, hogy az amerikai újságok és különösen az amerikai tévéállomások riporterei a fenti adatok felsorolása után leggyakrabban a következő felkiáltással kezdik interjúikat:
– Dr. Frankl, a maga könyve igazi bestseller lett. Mit gondol erről a hatalmas sikerről? Erre el szoktam mondani, hogy én a magam részéről abban, hogy a könyvem bestseller lett, nem teljesítményt vagy elismerést látok, hanem elsősorban is korunk nyomorúságának a megnyilvánulását, mert ha emberek százezrei veszik meg és fordulnak egy olyan könyvhöz, amely a címe alapján az élet értelmével foglalkozik, az bizony azt jelenti, hogy ez a kérdéskör igencsak a körmünkre égett már.
Persze nyilvánvaló, hogy más is közrejátszott a könyv hatásában: a második, elméleti rész ("A logoterápia dióhéjban") mintegy következik az első, önéletrajzi részből ("Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort"), annak a tanulságait vonja le. Az első rész tulajdonképpen a másodikban kifejtett elméleteim egzisztenciális alátámasztásaként, igazolásaként szolgál, így tehát mindkét rész kölcsönösen alátámasztja, erősíti a másik hitelességét.

1945-ben, miközben elkezdtem írni ezt a könyvet, még nem gondoltam minderre, és a kilenc nap alatt, amíg szünet nélkül írtam, mindvégig az a sziklaszilárd elhatározás volt bennem, hogy a könyvnek névtelenül kell megjelennie. Az első német nyelvű kiadás borítóján valóban nem szerepelt volna a nevem, a barátaimnak mégis sikerült meggyőzniük az utolsó pillanatban, és végül hozzájárultam, hogy a nevem legalább a belső címlapra felkerüljön. A könyv azonban mégiscsak úgy, abban szilárd hitben fogant, hogy névtelen műként nem fog irodalmi babérokat szerezni a szerzőjének. Egyszerűen szerettem volna egy konkrét példán keresztül megmutatni az olvasóknak, hogy az életnek minden, még a legnyomorúságosabb körülmények között is van, lehet értelme. Úgy gondoltam, hogy ha a legfontosabb üzenetet egy olyan szélsőséges helyzetben fejtem ki, amilyen egy koncentrációs tábor, akkor nagyobb esélyem lesz arra, hogy meghallgassák, megértsék a könyvemet. Úgy éreztem, hogy felelős vagyok, hogy le kell írnom mindazt, amin keresztülmentem, mert hasznos lehet, segíthet azoknak, akik hajlamosak a kétségbeesésre.

Így azután egyszerre meglepő és figyelemre méltó a számomra, hogy a több tucat könyvem közül éppen ez lett a legsikeresebb, az, amelyiket névtelenül akartam kiadni, hogy soha ne hozhasson hírnevet a szerzőjének. Ezért igyekszem óva inteni a tanítványaimat akár Európában, akár Amerikában, amikor újra és újra elmondom nekik:

– Ne foglalkozzatok a sikerrel, mert minél inkább akarjátok, annál messzebb szalad tőletek! Mert a sikert, akárcsak a boldogságot, nem érdemes kergetni; valamiféle mellékhatásként következnie kell a munkából, mert a siker csak az önmagát az ügynek elkötelezetten, szenvedéllyel átadó embernek adatik meg. A boldogság csak úgy jön, és ugyanez vonatkozik a sikerre is: hagyni kell, hogy megtörténjen, de nem szabad akarni, nem szabad törődni vele. Azt akarom, hogy kövessétek a lelkiismeretetek parancsát, és cselekedjetek a legjobb tudásotok szerint, és akkor meg fogjátok látni, hogy hosszú távon – ismétlem, hosszú távon! – a siker a nyomotokba fog szegődni, és pontosan azért, mert elfelejtettetek gondolni rá.

Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy miután Hitler Németországhoz csatolta Ausztriát, miért nem próbáltam meg elmenekülni az elől, ami várt rám. Engedjék meg, hogy válaszként felidézzek egy régi történetet. Nem sokkal azelőtt, hogy az Egyesült Államok belépett volna a második világháborúba, szóltak, fáradjak be a bécsi amerikai konzulátusra, hogy átvegyem a bevándorlási vízumot. Az idős szüleim nagyon örültek, mert arra számítottak, hogy hamarosan elhagyom Ausztriát. Én azonban hirtelen elbizonytalanodtam. Egyre csak az a kérdés járt bennem, hogy a sorsukra hagyhatom-e a szüleimet, akiket előbb-utóbb koncentrációs táborba vagy akár úgynevezett megsemmisítőtáborba fognak vinni. Mi a kötelességem? Mi az igazi felelősségem? Nevelgessem, gondozzam a szellemi gyermekemet, a logoterápiát, és vándoroljak ki Amerikába, ahol biztonságban, nyugalomban írhatom majd a könyveimet? Vagy inkább igazi gyermekként a szüleim iránti kötelezettségeimre gondoljak, és tegyek meg mindent annak érdekében, hogy megvédjem őket? Ide-oda forgattam a problémát, töprengtem, de nem tudtam dülőre jutni. Az a fajta dilemma volt ez, amiben a döntésképtelen ember nem tehet mást, mint hogy valamiféle "égi jelre" vár.

Ekkor észrevettem, hogy egy márványdarab hever édesapám asztalán. Amikor kérdeztem róla, ő elmagyarázta, hogy azon a helyen találta, ahol a nácik felgyújtották a legnagyobb bécsi zsinagógát, és azért hozta haza a darabot, mert az egyik olyan tábla darabja volt, amelyre a Tízparancsolat volt felírva. A márványdarabkába egy aranyozott héber betű volt vésve, az édesapám pedig elmagyarázta, hogy ez a betű az egyik parancsolatot jelenti.
– Melyiket? – kérdeztem kíváncsian.
– Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy ezen a földön! – válaszolta édesapám, én pedig eldöntöttem, hogy velük maradok ezen a földön, és hagyom, hogy lejárjon az az amerikai vízum."

"Levél Wilhelm és Stepha Börnernek, 1945. szeptember 14.
Barátaim!
Immár négy hete Bécsben vagyok, és végre hozzájutottam ahhoz, hogy írjak nektek. Csak szomorú híreim vannak: nem sokkal Münchenből való elindulásom előtt tudtam meg, hogy anyámat egy héttel utánam szállították el Auschwitzba. Ti is pontosan tudjátok, hogy ez mit jelent. Alig érkeztem meg Bécsbe, amikor közölték velem, hogy a feleségem is meghalt. Auschwitzból Breslau környékére vitték őket kényszermunkára a trachtenbergi lövészárkokhoz, onnan pedig a hírhedt bergen-belseni koncentrációs táborba, ahol a nők "szörnyű, leírhatatlan szenvedést" éltek át, ahogy azt Tilly egykori kollégája fogalmazta meg abban a levelében, amelyben Tilly neve a tífuszban elhunytak között szerepelt (a levelet az az ápolónő írta, aki a Bergen-Belsenben fogva tartott egykori kollégák közül egyedüliként túlélte a tábort). Egy másik bergen-belseni túlélő elmagyarázta nekem, hogy mit takar valójában ez a "leírhatatlan" jelző, de képtelen vagyok elismételni nektek.

Szóval most teljesen egyedül vagyok. Aki nem jutott hasonló sorsra, az nem értheti, hogy min megyek keresztül. Rettenetesen fáradt vagyok, rettenetesen szomorú és rettenetesen magányos. Nincs miben reménykednem, és nincs már mitől félnem. Nincs örömöm az életben, csak feladataim vannak, csak és kizárólag a köteleségtudat tart életben... Újra fel kell építenem magam, úgyhogy most újradiktálom a kéziratomat, egyrészt, hogy megjelenhessen, másrészt, hogy gyógyítsam magam. Néhány szerencsésebb helyzetben lévő régi barátom megható igyekezettel próbál rajtam segíteni, de nincs az a siker, ami boldoggá tudna tenni, mindent súlytalan, üres hívságnak érzek. Minden olyan távolinak és idegennek tűnik, nem mond és nem jelent nekem semmit ez az egész. A legderekabbak nem tértek vissza, magamra hagytak (a legjobb barátomat [Hubert Gsur] is lefejezték). A táborban azt hittük, hogy elértük a mélypontot, hogy rosszabb már nem lehet, de amikor visszatértünk, kiderült, hogy semmi sem maradt, hogy minden odalett, minden eltűnt, ami addig életben tartott, ami éltette bennünk a reményt, hogy egyszer még ismét emberként élhetünk, minket pedig elnyel a minden korábbinál feneketlenebb mélység, a minden korábbinál határtalanabb szenvedés. Talán csak annyi maradt, hogy sírdogálunk egy kicsit és bele-beleolvassunk a zsoltárokba.

Talán kinevettek, az is lehet, hogy megnehezteltek rám, de most, hogy megtapasztaltam azokat a dolgokat, amiket leírtam, nem érzem úgy, hogy a legcsekélyebb mértékben is ellentmondanék egykori önmagamnak, és nem vonok vissza semmit mindabból, amit az életről gondoltam és mondtam korábban. Ellenkezőleg, ha nem lett volna sziklaszilárd, pozitív az életfelfogásom, ki tudja, hogyan vészeltem volna át a táborban ezeket az utolsó heteket, hónapokat. Ma már más dimenzióban látom a dolgokat. Egyre inkább úgy érzem, hogy az élet olyan fontos valami, hogy még a szenvedésben, sőt még a kudarcok közepette sem veszíti el az értelmét. Az egyetlen vigaszom abban rejlik, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhatom, felismertem az előttem adódó lehetőségeket, vagy inkább mondjuk úgy, hogy valóra váltottam őket. Ez a helyzet a Tillyvel kötött rövid házasságom tekintetében is. Mindazt, amit átéltünk, nem lehet meg nem történté tenni, mert megtörtént, és lehetséges, hogy ez a "megtörténtség" a lét legbiztosabb formája.

Befejezésül néhány örömhír: Vally Laufer él és virul Bécsben, itt maradt és bujkált, "U-Boat"- ként alámerült az illegalitásba! Rátok bízom, hogy szép fokozatosan adagoljátok be az igazságot Stellának, az apósomnak és Gustav D. Grosser sógoromnak. Sajnos valószínűleg Walter is Auschwitzban halt meg, Tilly nagynénje, Hertha Weiser pedig egy lövöldözésben veszítette el férjét a bécsi harcok utolsó napjaiban. Tudtok valamit Eugen Hofmannról, Elsie Kupferbergről és Thea Kissmannról? Megkaptátok a második levelemet, amit Bermannal küldtem nektek? Ne haragudjatok a sok összevissza, zavaros firkálásért, de rendelek, és csak időnként jutok hozzá az íráshoz.
Ölellek titeket!
Viktor"

"A hitleri megszállás ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen elhangzott beszéd.
1988. március 10., Rathausplatz, Bécs

Hölgyeim és Uraim!
Remélem, megértik, amikor a megemlékezés ezen pillanataiban arra kérem Önöket, hogy csatlakozzanak hozzám, és néhány pillanatra gondoljanak az édesapámra, aki a theresienstadti táborban pusztult el, a bátyámra (ő Auschwitzban halt meg), édesanyámra, akit egy Auschwitzi gázkamrában öltek meg, és az első feleségemre, aki Bergen-Belsenben veszítette életét. Akárhogy is volt, kérem, ne várjanak tőlem gyűlölködő szavakat. Kit kellene gyűlölnöm? Én csak az áldozatokat ismerem, a gyilkosaikat nem, vagy legalábbis nem személyesen, és sem képes, sem hajlandó nem vagyok kollektíven bűnösnek bélyegezni embereket. Nincs kollektív bűnösség, nem létezik, és ezt nem csak ma állítom, hanem az első naptól kezdve, attól a pillanattól kezdve, hogy kiszabadultam az utolsó koncentrációs táborból. Akkoriban olyan idők jártak, amelyekben nem lehetett elismerést aratni azzal, ha az ember nyilvánosan merészelt szembeszállni a kollektív bűnösség gondolatával. A bűn csak és kizárólag egyéni lehet, és bűntudatot is csak olyasmi miatt lehet érezni, amit személyesen mi magunk követtünk el, vagy amit – adott esetben – elmulasztottunk megcselekedni, de nem érezhetünk bűntudatot olyasmi miatt, amit mások követtek el, még akkor sem, ha az illetők éppenséggel a szüleink vagy a nagyszüleink. Az pedig, ha a csecsemőktől kezdve az ötvenéves korosztályig bezárólag a mai osztrákokat próbálnánk meg valamiféle "visszamenőleges kollektív bűnösség" jegyében megbélyegezni, bűn lenne, vagy őrültség, vagy pszichiáterként fogalmazva, ha nem őrültség lenne, bűncselekménynek kellene tekintenünk, és ugyanez vonatkozik azokra a nézetekre is, amelyek a nácik leszármazottainak a felelősségét és bűnösségét feszegetik. Úgy vélem, hogy ebben éppen a korábbi kollektív üldöztetés áldozatainak kell az első helyen egyetérteniük velem, különben úgy tűnhetne, mintha mindent megtennének annak érdekében, hogy a fiatalokat az egykori nácik vagy a neonácik karjaiba kergessék. Visszatérve a koncentrációs táborból való kiszabadulásomhoz: az első lehetséges fuvarral, amivel tudtam (bár csak illegális lehetőségek voltak), tehát egy teherautó platóján Bécsbe mentem. Az azóta eltelt években hatvanháromszor jártam Amerikában, de mindahányszor hazatértem Ausztriába. Nem azért történt így, mert az osztrákok olyan nagyon szeretnének engem, sokkal inkább azért, mert én viszont rettenetesen szeretem Ausztriát... Mint tudjuk, a szerelem nem mindig és nem feltétlenül talál viszonzásra. Ahányszor csak Amerikában vagyok, az amerikaiak nekem szegezik a kérdést:
– Mr. Frankl, miért nem települt át hozzánk a háború előtt? Rengeteg csapástól megkímélte volna magát.
Ilyenkor mindig elmagyarázom nekik, hogy hosszú éveket vártam a vízumra, és amikor végre megérkezett, már túl késő volt, képtelen voltam elszánni magam és a háború kellős közepén a sorsukra hagyni az idős szüleimet.
Erre érkezik az amerikaiak következő kérdése:
– Rendben, de akkor miért nem jött át a háború után? A bécsiek nem ártottak még eleget önnek és a szeretteinek?
Azt szoktam nekik válaszolni, hogy volt Bécsben például egy katolikus bárónő, aki az élete kockáztatásával bújtatta az egyik unokatestvéremet, és ezzel megmentette őt. De volt Bécsben egy szocialista ügyvéd is, aki szintén súlyos kockázatot vállalva titokban élelemmel segített ki engem, amikor csak tudott. Tudják, hogy hívják az illetőt? Bruno Pittermann-nak, és jelenleg ő Ausztria alkancellárja. Hát, hogy maradhatnék itt, szoktam kérdezni az amerikaiakat, hogy ne térnék vissza egy olyan városba, ahol ilyen emberek élnek körülöttem?
Szinte hallom önöket, hogy szép, szép, de ezek csak a szabályt erősítő kivételek, de a szabály mégiscsak az volt, hogy a nép megalkuvó módon meghúzta magát, ahelyett, hogy ellenállt volna. Hölgyeim és uraim, igazuk van, de gondoljanak bele: az ellenálláshoz bátorságra, hősiességre van szükség, az ember viszont csupán egyvalakitől várhat el ilyesmit, és az a valaki pedig bizony-bizony saját maga. És ha bárkiben felmerülne, hogy az embereknek inkább kellett volna vállalniuk a fogságot, mint hogy csendben együtt éljenek a nácikkal, jusson az eszükbe, hogy csak akkor lenne joguk ilyesmit elvárni bárkitől, ha a személyes példájukkal bizonyították volna, hogy ők maguk hajlandók voltak vállalni a koncentrációs tábort. Egy dolgot érdemes mindenképpen figyelembe vennünk: azok, akik megjárták a koncentrációs tábort, általában sokkal elnézőbben ítélik meg az opportunistákat, még a külföldre menekülőknél is elnézőbbek velük szemben. És akkor még nem is említettük a fiatalabbakat: ők már el sem tudják képzelni, mennyire féltek annak a kornak az emberei, hogy mennyire remegtek a szabadságukért, a puszta életükért és a családjuk biztonságáért, amelyért felelősnek érezték magukat. Annál inkább csodálattal kell adóznunk azok példája előtt, akiknek volt bátorsága csatlakozni az ellenállási mozgalomhoz. Itt és most Hubert Gsur barátomra gondolok, akit a hadsereg moráljának a bomlasztása miatt ítéltek halálra, és ki is végeztek guillotine-nal.
A nemzetiszocializmus táplálta a rasszizmust. Valójában két faj létezik csupán, nevezetesen a tisztességes emberek "faja" és a nem tisztességes emberek "faja". A kettő közötti "választóvonal" végighúzódik az összes nemzeten, és minden egyes nemzeten belül végighúzódik az összes párton is. Még a koncentrációs táborokban is találkozott az ember itt- ott nagyjából tisztességes fickókkal az SS-emberei között, ugyanúgy, ahogy a foglyok között is akadtak kétes figurák, sőt kifejezett szemétládák is, hogy a kápókat ne is említsük. El kell fogadunk, ki kell békülnünk azzal, hogy a tisztességes emberek kisebbségben vannak, ahogy mindig is kisebbségben voltak, és valószínűleg mindörökre abban is maradnak. Komoly veszély csak akkor fenyeget, ha egy politikai rendszer ezeket a becstelen figurákat, vagyis a nemzet negatív elemeit engedi feljutni a hatalom csúcsára. És nincs olyan nép, amelyre ne leselkedne ez a veszélyt, nincs olyan nemzet, amely tökéletes biztonságban érezhetné magát az ilyesmitől, mert elvontan vizsgálva minden nemzet képes a holokausztra! Ezt támasztják alá a szenzációs eredmények, amelyekkel azok a szociálpszichológiai vizsgálatok végződtek, amelyeket egy amerikai tudósnak köszönhetünk, és amelyeket Milgram-kísérletként ismert meg a világ.
Ha mindebből le akarjuk vonni a politikai konzekvenciákat, akkor abból kell kiindulnunk, hogy alapvetően csak két stílus létezik a politikában, vagy talán szerencsésebb lenne azt mondani, hogy csupán csak kétféle politikus. Az első csoportba azok tartoznak, akik szerint a cél szentesíti az eszközt, és bármely eszköz megengedett, a második csoportot pedig azok a politikusok alkotják, akik pontosan tudják, hogy vannak olyan eszközök, amelyek akár a legszentebb célt is képesek megszentségteleníteni. Én – ettől az évfordulótól eltekintve is – a politikusoknak ebben az utóbbi csoportjában hiszek, és az 1988-as esztendő körüli felhajtás és mindennapok kényszerpályái ellenére is bízom abban, hogy képesek leszünk meghallani az értelem hangját, és elérni azt, hogy a jóakaratú emberek túllépve a sírokon és a megosztottságokon kinyújtsák a kezüket egymás felé. Köszönöm, hogy meghallgattak."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Rátkai Zsófia