Az Európa Könyvkiadó tálalásában megérkezett a Mocskos hétvége

Az 1966-ban születt Helen Zahavi angol írónő, forgatókönyvíró első regénye, az 1991-ben megjelent Mocskos hétvége volt. A tabudöngető írás sikerének az sem állhatott útjába, hogy megjelenésekor sokan a szerző elmeállapotát vitatták, megjelenésekor sokan a szerző elmeállapotát vitatták. A könyvből azóta 1993-ban film készült, megannyi nyelvre lefordították, most pedig végre magyarul is megérkezett Wertheimer Gábor fordításával.

A történetről: "Áldozatból bosszúállóvá válik. A férfiak pedig elkövetik azt a hibát, hogy megtámadják. De ki állította, hogy csak a nők vérezhetnek? Bellának elege lesz a megaláztatásokból, hogy a férfiak lekezelően bánnak vele, hogy nap mint nap szóban és fizikailag is erőszakot követnek el rajta. Nem tűr többé, és példát mutat a világnak, hogy eddig, és ne tovább! Egy hétvége alatt hétszer kötnek bele - fájdalmas felismerés lesz a támadók osztályrésze. Az utolsó az életükben. Helen Zahavi nagyon egyszerű mondatokból felépített regénye érzelmileg felkavaró, társadalomkritikailag provokatív és felzaklató - egyben végtelenül felszabadító! Minden nőnek és férfinak bőven lesz min elgondolkodnia a társas kapcsolatait illetően."

Kritikák, ajánlók:
"Sokkal durvább a pornográfiánál." - The Observer

"Egy sötéten ragyogó könyv." - The Daily Telegraph

"Ez nem egy feminista karikatúra, hanem elsőrangú és szellemes irodalmi alkotás." - Publishers Weekly

"Teljességgel sokkoló. De a horror nem a cselekményben rejlik, hanem az érzelemmentes, lelkiismeret-furdalás nélküli elbeszélésben." - The Guardian

"Provokatív, konfrontatív, felzaklató, kihívó, egyben felvilágosító és megindító." - Blitz

"Bekúszik a bőröd alá, az orrodba ívódik. A Mocskos hétvége fekete humora és szatírája minden mástól különbözik." - Pulp!

Részlet a könyvből:
"Norman az ágy mellett állt.
Bella még sohasem látott ennyire csupasz felsőtestet, ami egy posztpubertáskori férfiemberhez tartozna. Mintha megpucolták, megkopasztották, tisztára mosták volna, hogy aztán olvasztott vajjal öntözzék, majd pedig almával a szájában a takarékra állított gázsütőbe lökjék.
Bella egyszer olvasott egy cikket a kannibalizmusról. Egy minőségi folyóiratban közölt, négyoldalas írást az új-guineai pápuák kulináris szokásairól. Négy oldalt tettük igazi okáról.
Úgy tűnik, hogy a cél nem az ellenség elfogyasztása. Nem a legjobb falatok leharapása, amelyeket főtt krumplival elrágcsálnak, hogy aztán jámboran böfögjenek és zsíros ajkukat nyalogassák.
A kannibalizmus célja, lényegi tartalma távolról sem az, hogy megeszed az ellenségedet, hanem az, hogy bágyadtan keresel egy árnyékos foltot, aztán leguggolsz a fűben, és kiüríted magadból az ellenségedet.
Van egyfajta logikája ennek, ez kétségtelen. Egyfajta organikus, tartósítószer-mentes egészségessége ennek a tartós diétának. Lehetséges módja az önállóság elérésének, a függőség megszüntetésének. Egyfajta nyáron gyűjts, hogy télen fűts alapállás azokkal szemben, akiket valószínűleg különben sem kedvelnél olyan nagyon.
És bár Norman elfogyasztásának, megemésztésének és finoman gőzölgő hurkákká történő átalakításának képe – ugyan némileg felszínes – vonzerővel bírt, Bella mindig finnyás volt az étellel kapcsolatban. Az asztalnál kifinomultság jellemezte. Még Bellának is megvannak a korlátai. Hadd pusztuljon el a kutya békében! Lehet, hogy megveri őket, de sohasem lenne képes megenni őket.
Figyelte a férfit, ahogy mozog a szobában. Úgy csapkodta csupasz mellét, mint egy szumóbirkózó, aranyszínű izzadságcseppeket küldött a levegőbe. Alig volt valami szőr a hóna alatt. A mellbimbója körül meredezett néhány barnás szőrszál, szeméremtestét valamivel sötétebb szőrzet borította. Figyelembe véve, hogy milyen kevéssel volt megáldva, elfogódottságának hiánya rendkívüli módon szemet szúrt. Bella mindig is úgy érezte, hogy némi egészséges gátlás rendjén való.
Felpuffadt hasán hanyagul pihenő jókora kebleinek látványa egy pillanatra elkedvetlenítette Bellát. Egy ilyen párért ölni lett volna képes. Amikor Norman hátrafordult, hogy megnézze, kulcsra van-e zárva az ajtó, Bella meglátta a férfi ülepének csupasz, fehér tundráját, és sírni tudott volna a női nemért.
És aztán történt vele valami. Valami annyira rémséges és szörnyű, hogy majd később émelyítő hitetlenkedéssel fog visszaemlékezni rá.
Ugyanis Bella – örökös szégyenérzetet és szűnni nem akaró lelkifurdalást okozva magának – a vágy ébredését, a felgerjesztett szenvedély halovány jeleit kezdte érezni. Mert neki is megvannak a szükségletei. Ő is ismeri a testi gerjedelmet. Neki is vannak érzéki vágyai, amelyeket ki kell elégíteni.
De miért pont ő, fogta faggatóra áruló szeméremajkait Bella. Miért pont ez a férfi, te buja naplopó?
Miért ne? – jött a kissé bosszantó válasz.
És így történt, hogy Bella, aki oly sokáig önként megtartóztatta, visszafogta magát, lerúgta a bugyiját és rádőlt az ágyra. Felhajtotta a ruháját és Norman tunya behatolására várva lehunyta a szemét.
Két puhány kéz ragadta meg a csípőjét. Kövér combok szétfeszítették a lábát. Valami nedves és puha nyomódott a nemi szervéhez. Norman hozzádörzsölte, le-föl. Hozzádörzsölte, körbe-körbe. Nyögdécselt és nyöszörgött. Szitkozódott és imádkozott. De minden eredmény nélkül. Bellának olyan érzése volt, mintha kitárt alsótestét keresztül-kasul bejárta volna egy becsípett kerti csiga.
– Mindjárt sikerül, Percy – fogta Norman hízelgőre. – Mindjárt sikerül. Jó kisfiú vagy. Menni fog. Gyerünk, Percy!
Percy azonban megmaradt csigaszerű állapotában. Nem törődött semmivel. Nem zavartatta magát. Egy fikarcnyit sem érdekelte az egész. Vele nem lehet erőszakoskodni. Őt nem lehet megvesztegetni. Percy érzéketlen maradt.
Teltek a percek.
Bella várt. Bella türelmes volt. Bella mindig megértő.
És ekkor, amikor az unalom már szorongatni kezdte, amikor már arra készült, hogy rendel a szobapincértől egy csésze kakaót, Bella azt érezte, hogy Percy a hátsó részének résébe furakodik. Úgy tűnt, tetszik neki új környezete, mert – lassan bár, de tagadhatatlanul – növekedni kezdett. A csigából fokozatosan hüllő lett. A hála sóhaja szakadt fel Norman ajkáról.
– Igen, igen! Ó, istenem! Ó, anyám, ó, Percy! Csak még egy kicsit. Csak még egy kicsit. Mindjárt ott vagyunk. Igen, igen! Mindjárt ott vagyunk. Meg tudod csinálni. Igen, igen! Ó, ne! Ó, Percy! Még ne! Még ne! Ne, ne...
De Norman pénisze bolsi pénisz volt. Egy különösen nehéz felfogású és makacs pénisz. Elégedetten pihent meg, és mandulavágású szemén keresztül rezzenéstelenül figyelte a történéseket. És Norman, a tettek embere, még elszántabban kezdte Bellához dörzsölni.
Bella szemöldökráncolva meredt a mintás paplanra. Mi a fene folyik ott? Miféle perverz akcióra készül a férfi az ő mogorva hátsó fele tájékán? Bella felemelte a fejét és combjai között hátrafelé bámult. Csak a férfi ráncos herezacskóját, javainak kicsiny zsákocskáját láthatta, amely mondhatni, kábán himbálózott. Norman felröffent, miután Percy ismét elfoglalta a helyét. Bella nem kért ebből. – Ne oda, te barom! A lakúnába!
Talán Bella durva hangsúlya miatt, talán saját életuntsága és kozmikus elidegenedése miatt. Bármi is volt az ok, egy biztos: Percy elsorvadt, Percy összezsugorodott, Percy nem bírta tovább.
Bella érezte, hogy a megolvadt végbélkúphoz hasonlatos, nedves, fonnyadt micsoda leemelkedik róla. Miután hallotta, hogy a férfi hátralép, felegyenesedett és sajgó nyakára tette a kezét. Nagyon köszönöm, Norman! Ez bizony fölöttébb tanulságos volt. Ha a fényképészek a sötétben csinálják, a szörfözők pedig állva, akkor az egyetemi oktatók ezek szerint sehogyan sem.
Bella megfordult, hogy szembenézzen a férfival, és nem tudta megállni, rámeredt a bűnösre. Percy csendesen csöpögött. Nem lehet azt mondani, hogy priaposzi látvány volt. De nem is volt teljesen petyhüdt. Úgy tűnt, súlyos identitászavarral küszködik, szétszórt volt és meghökkent, azt sem tudta, mennyi lehet kétszer kettő. Se hús, se hal. Se merev, se ernyedt, sem ez, sem az. Egy bizonytalan választó a péniszvilágban.
– Sajnálom – mondta Bella. – Komolyan mondom.
Bűnbánóan ingatta a fejét.
– Jobb próbálkozás után kudarcot vallani, mint meg sem próbálni – mondta. – Szerintem.
Norman hüvelyk- és mutatóujja közé fogta minden bajnak okozóját. Norman most nem látszott boldog embernek. Arra volt szüksége, hogy megvigasztalják. Norman arra számított, hogy megvigasztalják. Norman megejtően biztos volt benne, hogy meg fogják vigasztalni.
– Tulajdonképpen... – kezdte.
– Igen, Norman? Kövérkés oktatói mosolya félig szégyenlős, félig pimasz volt.
– A kudarcnak nincs akkora jelentősége, mint sokan gondolják.
– Ki mondja ezt?
– A pszichiáterem.
– De neki azért megy, nem?
Van egy bizonyos etikett ilyen alkalmakkor. Egy bizonyos protokoll. Kölcsönösen nyugtatgatni kell egymást, szeretetteljes és hazug módon, hogy a büszkeségen esett sebre gyógyír kerüljön, hogy a megtépázott ego új erőre kapjon. A nemek háborújának konyulás utáni diplomáciai manőverei.
A férfinak nem szabad azt sejtetnie, hogy azért volt képtelen produkálni, mert nem találja vonzónak a nőt. És a nőnek nem szabad azt éreztetnie, hogy a férfi jobban tenné, ha az önkielégítésnél maradna.
Ezek a szabályok. És ezek nem tetszőleges szabályok. Nem esetleges szabályok.
Alapjuk az, amitől mindketten a legjobban rettegnek, a legmegsemmisítőbb csapás, amit a férfi elszenvedhet a nőtől vagy a nő a férfitól.
A férfi a nő gúnyjától retteg. A nő a férfi dühétől. A nő kinevetheti a férfit. A férfi megölheti a nőt.
A félelemben nincs kiegyensúlyozottság. A rettegésben nincs kiegyensúlyozottság. Az igazságszolgáltatás kiegyensúlyozottságot követel. A kiegyensúlyozottság Bellát követel.
Így aztán, amikor Bella már nem tudta elviselni a szája tájékán jelentkező izomrángatózást, és hátravetette a fejét s kirobbant belőle a nevetés, olyan erővel, hogy úgy tűnt, ledönti a falakat, Norman elképedve, megriadva hőkölt vissza, mintha Bella egy őrült eretnek lenne, aki éppen most tagadta meg Jehovát.
Bella térdre bukott, és a nevetés harsányan, őrült erővel, végtelen lökésekben szakadt ki belőle. Az oldalát fogta, előre-hátra rázkódott, és kicsordult a könnye. Nevetett, és nevetése szörnyűséges bűn volt. Bűnös nevetés tört ki belőle.
Sohasem szabad nevetni. Bármit is csinálnak, ne nevess! Bármit is nem csinálnak, ne nevess, és soha, de soha ne nevess, ha egy szállodai szobában vagy egy idegennel. Még akkor sem, ha egy kis lábú, széles csípőjű, tanult idegen az. Bármit is csinálnak, ne nevess! Kivéve akkor, ha te vagy Bella.
Ha te vagy Bella, áthághatod a szabályokat. Ha te vagy Bella, és lüktet benned az adrenalin, hátravetheted a fejedet, és ujjal mutogatva gúnyolódhatsz a kudarcot vallott fallikus istenségen.
De csak akkor, ha te vagy Bella, veszett vagy, és tüzel a bensőd."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Rátkai Zsófia