Az emberiség lehetséges jövőibe nyújt bepillantást Slavoj Žižek legújabb könyve

Az Európa kiadó gondozásában, Bialkó László Gergő fordításával megjelent Slavoj Žižek szlovén filozófus, szociológus legfrissebb írása, avagy A haladás ellen. Žižek a hegeli, marxi és lacani gondolkodás 21. századi legismertebb képviselője, akit "a Nyugat legveszélyesebb filozófusa"-ként is emlegetnek. A kötet bepillantást nyújt az emberiség lehetséges jövőibe – egészen a világ végéig. Nem szép látvány… és mintha már most sem lenne másként... 

A kiadvány fülszövege: "A haladás fogalmának meghatározása azt jelenti: igényt tartunk a jövőre. Slavoj Žižek esszéiben górcső alá veszi az emberiség egymással versengő vízióit a jelen példátlan ökológiai, társadalmi és politikai válságai közepette, hogy feltérképezze: milyen lehetséges világok várhatnak ránk, és vajon örömünk telik-e bármelyikben, ha beteljesedik?
Žižek kíméletlenül leleplezi a hamis prófétákat, legyenek azok populista politikusok vagy buddhista közgazdászok, birodalmi álmokat dédelgető oligarchák vagy afrikai hadurak - de a hétköznapi jólét fogyasztói konformitásában elterpeszkedő átlagemberek is megkapják a magukét, akik a gondtalan életért cserébe feláldozzák a gondolkodás elevenségét.
A szlovén filozófus szédítő tempóban sodorja magával olvasóit a hollywoodi kasszasiker filmektől a relativitáselméletig, Lenintől Lacanig, Mary Poppinstól Marine Le Penig, Kanttól Kierkegaard-on át Kafkáig, a Monty Pythontól Trump és Putyin ámokfutásáig, majd egészen a világ végéig, miközben a legfelkavaróbb kérdésektől sem riad vissza a jövőnket illetően - sőt, ezek adják esszéi esszenciáját!"

Részlet a kötetből:

"Amikor Donald Trumpot mind a harmincnégy bűncselekmény vádjában bűnösnek találta egy manhattani esküdtszék, bejelentette, hogy továbbra is elnökjelölt marad, és ha nyer, kész elnökként tevékenykedni a börtönből. Még ha ezt az abszurd forgatókönyvet figyelmen kívül hagyjuk is (ami mostanra megtörtént), érdemes megállni, hogy elgondolkodjunk a helyzet teljes őrültségén, ami történelmi jelentőségű: Trump volt az első olyan korábbi vagy hivatalban lévő amerikai elnök, akit bűnös találtak egy bűncselekmény elkövetésében, és az első olyan jelölt, akit valamelyik nagy párt indított elítélt bűnözőként.
Az a tény, hogy a Republikánus Párt egy olyan embert jelölt képviselőnek a választáson, akit többszörös bűncselekmény miatt ítéltek el, jóval túlmutat a szokásos politikai következményeken. Azt még azok sem tagadhatják, akik kritikusan viszonyulnak az amerikai államhoz, hogy sokan a mai napig a gazdag és szabad társadalom modelljeként tekintenek rá, amely bevándorlók millióit vonzza. Egy ilyen látványosságszámba menő, zűrzavaros elnökválasztás minden bizonnyal változást idéz elő a globális világrendben, és tényleges polgárháborúval kísért az Egyesült Államokban. Ez korábban elképzelhetetlen volt, most azonban nemcsak ijesztően valószínűnek, de talán még fenyegetőnek is tűnik.
Hogyan közelítsünk ezekhez a példátlan időkhöz? Nézzünk egy olyan lencsén át, amely lehetővé teszi számunkra, hogy tisztábban lássuk a tényleges események zűrzavarában elmosódó társadalmi tendenciákat. A felhasznált fikciónk jelen esetben Alex Garland 2024-es Polgárháború című filmje. Ez a mozi egy polgárháború kellős közepén játszódik, egy harmadik ciklusában is hivatalban lévő elnök által vezetett szövetségi kormány és több szeparatista mozgalom között. A legerősebbek, a Texas és Kalifornia által vezetett "Nyugati Erők" (WF) végül elfoglalják a Fehér Házat és megölik az elnököt. A történetet egy kis újságírócsapat – köztük a veterán háborús fotós Lee Smith (Kirsten Dunst) és a feltörekvő fiatal fotóriporter Jessie Cullen (Cailee Spaeny) – szemszögéből mesélik el, akik New Yorkból Washington D. C.-be utaznak, hogy interjút készítsenek az ostrom alatt álló elnökkel. Jessie először kárhoztatja magát, amiért túlságosan fél fotózni; ahogyan azonban fokozatosan érzéketlenné válik az erőszakkal szemben, felbátorodik, és javul a fotózási képessége is. Amikor a duó belép a félig elhagyott Fehér Házba, Jessie fotózás közben a lövések tűzvonalába kerül, Lee azonban közbelép, ami végzetes következményekkel jár. Jessie, miközben biztonságba helyezi Leet, megörökíti annak halálát, majd látszólag sértetlenül folytatja útját az Ovális Irodába, ahol egy csapat WF-katona készül az elnök megölésére. Jessie lefotózza az elnökgyilkosságot, és azt, ahogyan a katonák pózolnak a holttestén.
Amint láttam a filmet, két kritika merült fel bennem: Először is, a Polgárháború a Bildungsroman irodalmi műfaj példájaként olvasható, amely egy olyan személy etikai érését mutatja be, aki naivan és zavarodottan kezdi a történetet. Jessie kezdetben túlságosan is együttérez a szenvedőkkel ahhoz, hogy az érzéketlen Leehez hasonlóan a fotózásra koncentráljon, de a végére elhatárolódik és semleges lesz. Még Lee hiábavaló, végzetes próbálkozását is megörökíti, hogy megvédje őt. Az, hogy Lee elköteleződése a halálával végződik, miközben Jessie az, aki eljut az Ovális Irodába, és dokumentálja az ott zajló eseményeket, úgy értelmezhető, hogy a megfigyelő érzéketlen távolságtartásának elfogadása az az ár, amit meg kell fizetni az erőszak és a konfliktus igazságának megörökítéséért végzett rendkívül fontos munkáért. Lee áldozata azonban felforgatja az "objektivitás" ezen értékelését, és azt a gondolatot kódolja a filmben, hogy az ilyen semleges tudósítás hamis, egy csapda, melyet mindenáron el kell kerülni. Ma nagyobb szükség van az elkötelezettségre, mint valaha, mert az erőszakkal szembeni érzéketlenség azt jelenti, hogy már egy erőszakos rendszer részei vagyunk. Ukrajnában, a Gázai övezetben, Ciszjordániában és több száz más helyen csak egy elkötelezett, pontos válaszreakciót kiváltó szemlélet az, ami által megtaláljuk azt az igazságot, amit meg kell találnunk. Vajon Garland tisztában volt e bálványozott semlegesség hamisságával? Valószínűleg nem: ő továbbra is szilárdan ragaszkodik a semleges, "objektív" tudósítás ideológiájához. Ám az általa figyelmen kívül hagyott feszültség bele van írva a történetbe, így a Polgárháború olyan művé válik, amely többet mutat/leplez le, mint amit a szerző mondani akart. A második bírálatom a film számos kritikusa által említett tulajdonságára vonatkozik, jelesül, hogy a polgárháborút mozgató politikai ellentétek teljesen homályosak. A liberális Kalifornia és a konzervatív Texas közötti katonai szövetség nyilvánvaló abszurditás. A tekintélyelvű, harmadik ciklusában lévő elnök egy Biden-féle liberális, illetve egy Trump-féle populista vonásait ötvözi, és néhány mellékes rasszista megjegyzéstől eltekintve nem világos, hogy a Washingtonba tartó újságírók által megismert katonák kikért is harcolnak. Helytelen lenne ezt egyszerűen kereskedelmi stratégiának tekinteni, amelynek célja, hogy elkerülje az olyan nézők elidegenedését, akik esetleg elleneznének egy bizonyos politikai álláspontot. Ahogyan a semleges tudósítások dicséretének esetében is, az üzenet, ami átjön, nem szándékos, de annál inkább igaz. Ami megmarad és kiemelkedik – ha figyelmen kívül hagyjuk a konkrét politikai nézeteltéréseket –, az a polgárháború kilátása, amely az amerikai közéletet kísértette az elmúlt egy évtizedben. Egy olyan konfliktus, amely a közös társadalmi szubsztancia növekvő szétesésében gyökerezik.
Ez a felbomlás egyre inkább az a valóság, amelyben élünk, és nem csak az Egyesült Államokban. Igen, megvan a nagy, "klasszikus" szembenállás a liberális közép és a populista jobboldal, valamint az új baloldal egyes elemei (diáktüntetések) között. De egy sor furcsa keresztirányú szövetséggel (a szélsőbal és a szélsőjobb egyaránt ellenzi Ukrajna támogatását), és egy sor új megosztottsággal (a palesztinbarát baloldal megosztott a terror ellen fellépő békepártiak és azok között, akik a Hamászt mint olyan hiteles ellenállási csoportot támogatják, melyet mentesíteni kell a kritika alól) is meg kell küzdenünk.
Az én feltevésem az, hogy ezek a konfliktusok mind álkonfliktusok: még ha nagyon veszélyesek is, és milliók életét követelhetik, mindegyik kísérlet arra, hogy elkerüljék vagy elhomályosítsák a globális kapitalista társadalmat sújtó valódi ellentéteket, ahogyan a Polgárháború-ban is az erőszak okai végső soron sokkal kevésbé fontosak, mint a látványosság. Trump populizmusa, legalábbis részben, reakció a liberális-demokrata jóléti állam kudarcára, így bár támogathatunk és támogatnunk kell a liberális centrum által szorgalmazott egyes intézkedéseket (abortuszpárti törvények, faji egyenlőség stb.), mindig szem előtt kell tartanunk, hogy hosszú távon a liberális centrum a válságaink gyökere. Ezzel elérkeztünk Antonio Gramsci jól ismert megjegyzéséhez a börtönfüzeteiből: "A válság éppen abban áll, hogy a régi haldoklik, és az új nem tud megszületni; ebben az interregnumban a legkülönfélébb kóros tünetek jelennek meg." A harcok, amelyeket ma vívunk, a populista jobboldaltól a cancel culture-ig, többnyire a liberális centrum ilyen beteges tünetei.
Különböző reakciók lehetségesek erre a zűrzavarra, amiben vagyunk. Emlékezzünk Sydney Lumet 1973-as Serpico című filmjére, amelyben a hős nem egyszerűen egy becsületes zsaru, aki a rendőri korrupció ellen küzd. Az ő alapállása sokkal mérsékeltebb: egyszerűen csak kívül akar maradni a korrupció körén, nem hajlandó elfogadni a kollégái által felajánlott pénzből a rá eső részt, sőt többször kéri, hogy helyezzék vissza az utcára, mint egyszerű egyenruhás rendőrt, ahol a korrupció – legalábbis intézményi szinten – többnyire hiányzik. Nem becsülöm alá az ilyen hozzáállást: azzal, hogy nem vesz tudomást a korrupcióról – úgy tesz, mintha a rendszer normálisan működne –, még erősebb szálka lesz a korrupt rendőrök szemében, mint azok, akik nyíltan harcolnak a korrupció ellen.
Egy olyan helyzetben azonban, amikor a polgárháború a láthatáron van, a Serpico által felvett heroikus erkölcsi álláspont elveszíti hatékonyságát. Megtaláljuk-e valahol a filmben ezt az álláspontot? Serpico az a kisváros a Polgárháború-ban, ahol az újságírók rövid időre megállnak élelmiszert vásárolni, ahol az emberek úgy tesznek, mintha az élet a normális kerékvágásban folyna, ahol a divatos ruhákat árusító üzletek nyitva tartanak? (A háztetőkön persze fegyvereseket látunk, akik a várost védik.) Sok választópolgár viselkedik így: csak túl akarják élni a politikai vihart a biztonságos menedékükben, és úgy folytatják a mindennapi életüket, mintha semmi nagy dolog nem történne.
Amikor azonban maga az állam és szervei közvetlenül érintettek a bűnözésben, a Serpico-stratégia már nem működik. A fejünket elfordítva úgy tenni, mintha korrupció nem létezne, csak akkor működik, ha a nagyobb társadalmi szerződésnek marad némi ereje és integritása. Emlékezzünk vissza Jacob Zuma, Dél-Afrika volt elnöke botrányára: miután börtönbüntetésre ítélték, egyszerűen figyelmen kívül hagyta a felszólítást, és az állami hatóságok nem voltak hajlandóak letartóztatni. A nyugati média megdöbbenéssel figyelte a jogállamiság hatékonyságának hiányát egy "harmadik világbeli országban". De hogyan ítéljünk meg egy olyan országot, ahol komoly esély mutatkozott arra, hogy egy olyan elítélt bűnözőt választanak elnökké, aki még a börtönből is végzi a munkáját? És mi van akkor, ha ennek puszta lehetősége láthatóvá teszi – nevezzük globális neofeudális vagy neofasiszta – rendszerünk félig-meddig eltitkolt igazságát? Közvetlenül azután, hogy elhagyta a tárgyalótermet, Trump azt mondta: "Az igazi ítéletet november 5-én, a nép fogja meghozni." Világos, hogy mire gondolt. Doug Schoen közvélemény-kutatót idézve: "Az nem olyan nagy dolog, hogy valakit elítélnek bűncselekményért, a választók novemberben az inflációra, a déli határra, a Kínával és Oroszországgal való versenyre, valamint az Izraelre és Ukrajnára költött pénzre fognak gondolni." 2 Az, hogy egy bűncselekményért elítélt személy esetében "nem nagy dologról" beszélünk, igaz, bár ez egy óriási alulértékelés. Egy ilyen ítélet bűnözővé tesz, és az egy nagyon elfogadhatatlan dolog, hogy egy bűnözőt a világ (még mindig) legerősebb államának elnökévé választhatnak."

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Rátkai Zsófia