Abdulrazak Gurnah új megjelenése egy varázslatos történet az összefonó múltbéli sorsokról

Abdulrazak Gurnah mindössze tizennyolc éves volt, amikor az arab lakosságot ért üldöztetés elől menekülni kényszerült Zanzibárról. Az Egyesült Királyságban letelepedett, majd az irodalomtörténet professzora lett a Kenti Egyetemen. Életművét 2021-ben irodalmi Nobel-díjjal ismerték el. Az Európa kiadó immáron az ötödik (Utóéletek, Paradicsom, Cserben hagyás, Az utolsó ajándék) Gurnah könyvet adja ki, amely a 2001-ben megjelent A tengernél Neset Adrienn fordításával.

A tartalomról: "1996 egy késő novemberi napján ereszkedik a Gatwick repülőtér leszállópályájára Saleh Omar gépe. Az idős férfi az Indiai-óceán távoli szigetéről, az eltérő kultúrák évszázados találkozóhelyéről, Zanzibárról érkezett, hamisított útlevéllel és álnéven, a táskájában pedig legféltettebb kincse, egy tömjénnel teli mahagóniládika. Korábban bútorüzlete és háza volt, férj volt és apa, ám most csak menedéket keres csendes magányába zárkózva.
Mivel úgy tűnik, nem beszél angolul, kirendelnek mellé egy tolmácsot, az egyetemi oktató, költő Latif Mahmudot, aki szintén Zanzibárról származik. Amikor Saleh és Latif találkozik egy angol tengerparti kisvárosban, kiderül, a múltjuk nagyon is szorosan egymáshoz köti őket.
Visszaemlékezéseik során feltárul családjaik ellenségeskedéssel terhes, szövevényes története, melyben szerelem, árulás, csábítás és birtoklásvágy egyaránt szerepet játszott. A háttérben pedig egy gyarmati uralom alól felszabadult nép küzdelmes sorsát is végigkövethetjük a Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah saját élettapasztalatait is felszínre hívó, magával ragadó regényében."

Vélemények az írásról:
"Finoman összefonódó történetek epikus kibontása, mely során bejárjuk a földkerekséget... Megdöbbentő és fenséges." - The Observer.

"Ritkán fordul elő, hogy miután belemerülsz egy könyvbe, az olvasás a szerelmi kapcsolat jeleit kezdi mutatni... A tengernél a nyomort, a lealacsonyítást és a veszteséget elegáns és megható emberi történetté változtatja." - The Times.

"Csodálatos megjelenítése... ahogy az emberek képesek meglepetést okozni azzal, hogy sokkal jobbak, gyengédebbek és bátrabbak annál, amit önmaguk is gondolnának saját magukról." - The Independent.

Részlet a könyvből:

"1960 az áldott muszim éve volt: nyugodt, egyenletes szelek, gazdagon megrakott hajók tucatjai a kikötőnkben, egy sem veszett oda a tengeren, egynek sem kellett visszafordulnia. Az aratás is bő volt abban az évben, a kereskedés gyorsan ment, szinte egyetlen felhevült verekedés sem volt a társaságok hajósai között, pedig a faragatlan matrózok között néha-néha kitörtek. Huszein harmadik muszimja volt, bejött az új bútorboltomba, hogy megnézzen néhány dolgot. Maga az üzlethelyiség nem volt új, az apám halvaboltját alakítottam át, újrafestettem, új világítást szereltem fel, hogy bútorokat és más gyönyörű dolgokat árulhassak. Minden erőfeszítésem ellenére a forró ghí illata még mindig ott lebegett a boltban, és a csüggedtebb pillanatokban nem látszott különbnek annál a nyomorúságos, sötét barlangnál, amelyben az apám kis tányérokon árulta a halvát. De én tudtam, hogy más, hogy ez a csüggedés csak a mélabú és a gyávaság okozta megpróbáltatás, és hogy az ilyen gondterhelt pillanatokat el sem lehet kerülni. Ezért aztán megpróbáltam bölcs lenni. Tudtam, hogy a bolt takarosan fest, drágának tűnik, és a kiállított tárgyak önmagukért beszéltek. Mindig is érdekeltek a bútorok. A bútorok és a térképek. Gyönyörű, finom dolgok. Felvettem két bútorasztalost, berendeztem nekik egy műhelyt a bolt hátsó részében található kamrában, ahol megrendelésre dolgoztak: szekrényt, heverőt, ágyat, ilyesmit készítettek. Értették a dolgukat, ha ismerős volt számukra a tervrajz, és ha olyan fával dolgoztak, amellyel már volt gyakorlatuk. Az igazi pénz azonban – az üzlet azon része, amely felé szenvedéllyel fordultam – abban volt, amikor árverezésre kerülő holmikat szereztem meg, és kiválasztottam közülük az értéket képviselő és antik darabokat. Egy kicsi, Cochinban vagy Trivandrumban készült szantálfa szekrényke többet jelentett örömben és haszonban is, mint az új, olajozott, mahagónimonstrumok a csicsás üvegablakaikkal, amelyek azért szintén hoztak egy kis profitot a vásárlóktól és a kereskedőktől, akik ilyesmit vettek tőlem. Ha restaurálásra került sor, azt magam végeztem el, először többnyire találgatva, de a vásárlóim még nálam is kevesebbet tudtak a bútorokról, így nem károsítottam meg senkit.
A vásárlóim? Az antik és a különleges dolgok iránt az európai turisták és a helyi brit gyarmatosítók érdeklődtek. A Castle Line tengerjáró hajói, amelyek Dél-Afrikából Európába és vissza közlekedtek, egy napra megálltak nálunk. Más hajótársaságok is jártak erre, de a Castle rendszeresen, hetente kétszer kikötött, az egyik Európa felé menet, a másik onnan jövet. A turisták kiszálltak, és megbízott idegenvezetők vették őket szárnyaik alá, akik (jutalékért) elhozták őket a boltomba. Ők voltak a legjobb és legszívesebben látott vásárlók, bár kereskedtem egy kicsit a helyi gyarmati tisztviselőkkel és más gyarmatosító nemzetek néhány konzulátusi alkalmazottjával is, egészen pontosan a franciákkal és a hollandokkal. Egyszer a Brit Diplomácia Képviselője, a Hullámok Ura is elküldte az ügynökét, hogy megnézzen egy ezüsttel kivert Malacca keretbe foglalt tükröt, amelyet a múlt században gyártottak. Az ár sajnos túl magas volt neki. Amikor megemlítettem, mennyibe kerül, a beosztott elhúzta piros száját, szórakozott viszolygással beletúrt szőke hajába, mintha túl sokat kértem volna, de szerintem csak neki volt túl sok. Dohogva fel-alá járt, felhevült arcát felfújta, és azt mondogatta magában, hogy felháborító, felháborító, arra várt, hogy megadjam az Admirálisnak a jogot, hogy ő maga válassza meg az árat, de én csak figyelmesen mosolyogtam, és meg sem hallottam. Aki ismeri a Malaccát, tudja, hogy egy pennyvel sem ért kevesebbet.
Nem arról volt szó, hogy honfitársaim ne lettek volna képesek látni ezeknek a dolgoknak a szépségét. A legszebb darabokat kiállítottam a boltban, sokan bejöttek csak gyönyörködni bennük. De nem fizettek volna, nem tudtak volna annyit fizetni, mint amennyit elkértem értük. Nem dolgozott bennük ugyanaz a megszállott birtoklási vágy, mint az európai vásárlókban: megszerezni a világ legszebb dolgait, hogy hazavihessék, birtokolhassák őket, műveltségük és nyitottságuk zálogaként, világiasságuk és a sokszínű, aszályos szavannák felett aratott győzelem trófeájaként. Más korban a Brit Diplomácia Képviselőjének alárendeltjét nem tartotta volna vissza az ezüsttel kivert Malacca tükör ára, főleg azok után, hogy elárultam neki, a világon már csak néhány darab maradt belőle. A maga által szabott áron vette volna meg, de akár fizetés nélkül is elvitte volna, a legyőzők jogán, a dolgok rendjében egymáshoz viszonyított értékünk leképezéseként. Kevin Edelman is valami ilyesmit tett az úd ák-kámáris ládikámmal. Mondjuk én megértem ezt a fajta sóvárgást.
Felismertem Huszeint, amikor besétált a boltba, magas, eltéveszthetetlen, világlátott férfi volt. Amikor bejött, a fejem megtelt szavakkal: Perzsia, Bahrein, Bászra, Hárún ar-Rásíd, Szindbád és a többi. Nem voltunk ismerősök, de az utcán és a mecsetben találkoztam vele. A nevét is tudtam, mert az emberek között beszédtéma volt a kereskedő, aki egy évvel korábban Rajab Shaaban Mahmudnál, a közművek hivatalnokánál szállt meg, akivel volt néhány kényes ügyletem. 1960-ban nem nála lakott, állítólag összevesztek valami botrány kapcsán, de a környéken szállt meg, és híres volt a nagylelkűségéről. Amikor a nagylelkűségéről hallottam, tudtam, hogy a szokásos színlelők már biztosan nyújtják a kezüket alamizsnáért, azok a szégyentelen siránkozók, akik számára a mi életvitelünk biztosítja, hogy megéljenek a gyengeségből és az alávalóságból. Arabul szólt hozzám, udvariasan köszöntött, érdeklődött az egészségem iránt, sok sikert kívánt az üzleti életben, a végén talán túlzásba is esett. Én elnézést kértem az arab beszédemért, ami elég nyögvenyelős volt, és szuahéliül szóltam vissza neki. Bánatosan elmosolyodott, és közölte, hogy Ah suahil. Ninaweza kidogo kidogo tu. Ó, szuahéli! Csak kicsit, kicsit. Aztán meglepő módon angolul folytatta. Azért volt meglepő, mert a kereskedők és a matrózok, akik a muszim idején érkeztek, a bárdolatlan, faragatlan söpredékhez tartoztak, bár ezzel nem azt mondom, hogy nem volt meg a magukhoz mért tisztességük. Persze Huszein nem úgy nézett ki, és nem is úgy viselkedett, de akkor is, az angol beszéd iskolázottságot feltételezett, és a tanult emberek nem álltak matróznak vagy muszim kereskedőnek, akik zsúfolt, koszos vitorlásokon utaztak hangos, izmos, pofozkodós társaságban. Leült a székre, amelyet felajánlottam neki, végigsimított koromfekete bajuszán, mosolygott, és megvárta, hogy rákérdezzek, milyen ügyben jár. Hallott a boltomról, mondta, és hogy gyönyörű árum van. Egy barátjának keresett ajándékot, valami finom, szép dolgot. – Egy barátom családjának – fejtette ki.
Ebből azonnal értettem, hogy egy nőnek akar ajándékot venni, talán egy üzleti partnere feleségének, talán nem. Körbevezettem, először egy keskeny ébenfa ládika keltette fel a figyelmét, amelyről azt gondoltam, amikor megszereztem, hogy egy orgyilkos tőrét rejthette. Aztán egy kerek, boltozatos kapuk mintájára faragott, kerekes tíkfa szekrényke mellett állt meg. De már láttam, hogy a tekintete egy alacsony asztalra tévedt, amely három kecsesen ívelt lábon állt, és olyan fényesre polírozott ébenfából készült, hogy még messziről is vibrálva csillogott. Mielőtt odalépett volna hozzá, hosszasan szemlélt egy ezüsttálcán kiállított zöld kehelykészletet, végighúzta az ujját az aranyozott peremen és felsóhajtott:
– Gyönyörű! – motyogta. – Kivételes.
– És ez... – mondta, amikor megérkeztünk az ébenfa asztalhoz, amelyet mohón megkívánt, láttam.
– Ez a kis csekélység? – kérdeztem. Udvariasan elmosolyodott, amikor megneveztem az árat, aztán bólintott. Ezután visszaültünk a helyünkre, és kellemes, udvarias szóváltásba bonyolódtunk az ár ügyében. Egy idő után, amikor világossá vált, hogy túl távol járunk egymástól ahhoz, hogy meg tudjunk egyezni, Huszein ejtette a témát, és valami másról kezdett beszélni, már nem emlékszem, mi volt az. Így lettünk barátok, a gyönyörű asztalról folytatott kötetlen eszmecsere és az egymásnak mondott apró bókok örömteli élvezete során. Talán még azt is kellemesnek véltük, hogy angolul beszélgethettünk. Huszein azután mindennap beugrott a boltba, megnézni, hogy az asztalom, ahogy emlegette, megvan-e még, és leült beszélgetni. Néha más is megjelent egy kis időtöltésre, hírek hozatalára, vitelére, és egy kis üzletelésre, ami a kisvárosi élet kedélyes gyakorlatának számított. Akkor Huszein hátradőlt és igyekezett követni a társalgást. Nem volt semmi rendkívüli ezekben a beszélgetésekben, de Huszein figyelmesen hallgatta őket, és segítséget kért tőlem, amikor valamiről nagyon nem szeretett volna lemaradni. Egyrészt nagyon értett az udvariassághoz, másrészt viszont bizonyos pletykák fordulatairól sem szeretett volna lemaradni. Ha senki más nem volt a boltban, jobb lábfejét a bal combja alá dugta, hátradőlt, csavart magának egy vaskos cigarettát és mesélni kezdett."

BESZERZEM A SAJÁT PÉLDÁNYOMAT!

szerkesztette: Hatos Niki
forrás: Rátkai Zsófia