Talán az eddigi legjobb családi sztori, amit eddig olvastam, ugyanis egyszerre derűs, humoros,
illetve végtelenül szívbe markoló. Adott egy erős, mégis gyenge, rátermett mégis elesett édesanya, akinek férje egy nap eltűnik. Vannak napok, amikor a család halottnak hiszi a férfit, máskor pedig erősen él bennük a remény és egy megérzés, hogy valahol mégiscsak életben van és talán vissza is kaphatják őt.
A romantikusnak is mondható regény a sokszor eszünket vevő szerelmen túl fontos, mély témákkal foglalkozik. Olyanokkal, mint a tinédzsereket érintő zaklatások, a betegségek és a traumák kezelése, az összetartás, az összetartozás, a hajléktalan lét, az emlékek nélküli élet, az éhség, valamint a magány, ami sokszor nyugalmat, máskor szomorúságot okoz. De érintve van még a hit, a vallásosság, pontosabban annak meg nem léte is. A föld lakosságának 15 százaléka nem hisz semmiféle Istenben, egyik karakterünk például felemlíti, hogy milyen csodás lehet elhinni, hogy valaki folyamatosan vezeti életünket, ez a meggyőződés ugyanis feloldást, feloldozást nyújthat az illető számára bizonyos élethelyzetekben.
A szellemes sztori négy szálon mozog, a történéseket ugyanis megismerhetjük a két szülő és a két gyermek szemszögéből. A démonokkal küzdő édesanya egy baleset következtében beüti a fejét, és ennek hatására minden őt ért stresszhelyzetben dalra fakad. Hangosan, ezzel pedig további kínos, cikis pillanatokat okoz gyermekeinek, önmagának, és környezetének. Aztán ott van az eltűnt férj, apuka is, aki eleinte engem speciel nagyon irritált, de a történet előre haladtával egyre szimpatikusabbá vált, még ha a kedvencem sosem lett.
A történet során a két tinédzsert kedveltem leginkább, akik életük korai szakaszában olyan nehéz dolgokkal, történésekkel találkoznak, amelyekkel a szerencsésebbek ideális esetben csak jóval később kényszerülnek megbirkózni. A problémás tinik, akik kamaszságuk legérzékenyebb, legdurvább, leghevesebb időszakában vannak, haraggal, fájdalommal, sokszor már kibírhatatlannak érezhető feszültségekkel kénytelenek együtt élni, amelyeket káros módszerekkel, verekedéssel, vagy vagdosással próbálnak enyhíteni. A feszült részek után feloldozást jelent az, hogy végül a család tagjai ott vannak egymásnak, támaszkodhatnak a másikra, még akkor is, ha nem mindig kezelik jól a helyzeteket.
Ha olyan sztorira vágysz, ami sodrásával valóban le tud kötni, ami a bőröd alá kúszik, ami pont olyan kettős, mint az élet maga, akkor ezt a könyvet bátran ajánlom neked elolvasásra.
És akkor itt vannak a kedvenc soraim:
„Az élet – történjék bármi is a folyamán – egy szívdobbanással kezdődik és ugyanúgy ér véget: mindnyájunk életének egyéni lüktetése van, saját dallama van. A dallam hullámozhat, akár a lélegzet, indulhat egyelten hanggal, hogy aztán versszakonként kiteljesedve fokozatosan harmóniává váljon. Számomra azonban ennél jóval többet jelentenek a dalok” (5. oldal)
„A rák sokféle lehet, akárcsak a vele azonos nevű vizes jegy. A víz csöpöghet a csapból: bosszantó, de helyrehozható probléma, elég egy erős csavarás, és a dolog meg is oldódott. A víz nyugodt, tükörsima felülete maga a látható formát öltött béke. Ám ha egy göröngy, egy jókora göröngy beleesik, a felület ráncot vet: egyre növekvő karikák keletkeznek rajta, és terjednek végtelenül, felhasználva az energiát, míg végül a víz átcsap feletted, és elpusztít mindent, ami az útjába kerül.
A rák jegyében született emberek állítólag háziasak és egyben harcias anyatigrisek is, akik örömüket lelik otthonuk és övéik védelmezésében. Éppen ezért azonban gyakran manipulatívak és haragtartók, a valódi rákokhoz hasonlóan hajlamosak egy pillanat alatt visszahúzódni a páncéljukba… vagyis rejtőzködők. Pontosan ezt csinálta az én daganatom is. Rejtőzködött.” (289. oldal)
Értékelés: 6/5
Emma Cooper: Dalban mondom el.
Fordító: Mallász Rita.
Kiadva: Alexandra kiadó, 2019.
Oldalszám: 430
Emma Cooper: Dalban mondom el.
Fordító: Mallász Rita.
Kiadva: Alexandra kiadó, 2019.
Oldalszám: 430